H. G. Wells neve nem cseng ismeretlenül a könyvmolyok számára, mégis azt kell mondanom, hogy történeteit inkább a filmes feldolgozásokon keresztül ismerjük. Ki ne látta volna a Világok harcát, Dr. Moreau szigetét és persze Az időgépet. Az utóbbiból két feldolgozás is létezik. Az egyik 1960-ban készült, melyet George Pal rendezett, a másik, felújított, kibővített változat 2002-ben, Simon Wells rendezésében. Az 1960-as feldolgozáshoz még nem volt szerencsém, de a 2002-est nem sokkal a megjelenést követően volt szerencsém látni. Akkor döntöttem el, hogy a könyvet mindenképpen el fogom olvasni. Ennek már 14 éve, de ami késik, nem múlik.
A filmben legfőképpen az fogott meg, hogy mire nem képes egy ember a szerelme megmentéséért, és végül hogy jön rá, hogy minden erőfeszítése hiábavaló volt. Az ok-okozat ilyen szintű bemutatása egyszerűen csodálattal töltött el. Amikor a kezembe vettem Wells könyvét, már az első oldalon rá kellett döbbennem, hogy ez nem az a történet, amit a mozivásznon láttam. Pontosabban csak egy szeletét tartalmazza a kötet.
Először is tisztázzuk, hogy H. G. Wells: Az időgép című reménye először 1895-ben jelent meg. Több mint 120 éve, aminek köszönhetően az olvasó már így is egy időutazásban vehet részt. Félre kell tenni modern elvárásainkat és meg kell próbálnunk a XIX. század végére helyeznünk magunkat, hogy a történet hozzánk szóljon és ne csak egy porlepte régi mesére hasonlítson.
Maga a narráció is egyedi, hiszen nem az “időjáró” személy meséli el a történetét, akinek mellesleg nem tudjuk meg a nevét a könyv végére sem, hanem egy jelenlévő vendég. Azaz másodkézből szerzünk csak tudomást erről a csodálatos kalandról, mely a messzi-messzi jövőbe repít el bennünket.
Az időjáró, egy baráti társaság előtt mutatja be kicsiny szerkezetét, mely képes az időben mozogni. A résztvevők nem tudják eldönteni, hogy a bemutató csak trükk volt, vagy maga a valóság. A következő összejövetelen az időjáró megvárakoztatja a vendégeit, majd kissé megkésve, szakadt, piszkos ruhában érkezve a vacsorára, elnézést kér és ígéri, miután rendbe hozta kicsit magát, elmeséli, hogy mi is történt vele az elmúlt időszakban. És ekkor veszi kezdetét az időjáró meséje az időutazásról.
Wells zsenialitása abban rejlik, hogy nem 5-10 évet utazott előre főhősével, mintegy kísérletet téve a közeljövő megjósolására, hanem egyből a nyolcszázkét-ezerhétszázegyedik évbe ugrott, pontosabban száguldott. Ezzel a húzással kivédte azokat a támadásokat amik érhették volna, ha a XX. századba helyezi a cselekményt. Viszont ekkora ugrással már figyelmen kívül hagyhatta a korát befolyásoló jelenségeket és szabadon kalandozhatott az emberiség jövőjében.
A jövő… Milyen is lehet az emberiség jövője nyolcszázkét-ezer év múlva? Amit az időjáró látott, az szembement minden eddigi elképzeléssel. Egy olyan világba találta magát, ahol az emberek kicsik, egészségesek, nincsenek állatok, az épületek magukra hagyottan várják, hogy az enyészeté legyenek. A természet visszahódította mindazt, amit az ember elvett tőle, mégis megadott mindent, ami a létezéshez szükséges: élelmet, vizet. A kényelmes semmittevés illúziója azonban lassan szertefoszlott, amikor az időjáró felfedezte, hogy a felszínlakókon kívül él még egy faj a Földön, akik a felszín alatt laknak és tevékenykednek, az örök sötétségben. Az emberiség tehát két ágra szakad(t), az felszínlakókra, azaz eloikokra, és az alvilág vadjaira, a morlockokra.
Wells rámutat arra, hogy mennyire mulandóak vagyunk, és velünk együtt minden amit létrehoz(t)unk, alkot(t)unk. Mennyire hiábavaló minden, amit teszünk, hiszen az idő végtelen tengelyén mindössze csak egy gondolat vagyunk, semmi több. Amit az olvasó elé tárt az nem egy utópia, de nem is egy disztópia. Mindössze egy állapot. Érdekessége a regénynek, hogy az időjáró hiába van cselekvőként a történetben, ő maga nem tud változtatni az eseményeken. Sőt, pontosan nem is tudja, hogy hogyan is jött létre az emberi faj két ágra való szakadása. Mindössze feltételezései vannak, melyeket folyamatosan korrigál, az újabb és újabb megfigyelései alapján. Sőt, azt sem mondhatjuk, hogy a végkövetkeztetése helytálló lenne, hiszen nincsenek ismeretei a folyamatról. És itt jön be a politika.
Maga Wells szocialista nézeteket vallott és kiállt amellett, hogy a burzsoázia a szegények kizsákmányolásával saját sírját ássa meg, hiszen csak az élvezeteknek hódol, elhízik és ellustul. A munkásosztály pedig beletörődve sanyarú sorsába, mégis megtalálva a boldogságát, egy új világot épít…a föld alatt. Azonban Wells a regényében sem teremtette meg a tökéletes szocializmust. Mindössze egy elkorcsosult formáját, ahol bár a pénz nem játszik szerepet, az emberiség mégis két csoportra van osztva.
Mégis, mi az ami ennyire csodálatos ebben a történetben? Maga az elbeszélés. Az, hogy bepillantást nyerhetünk a XIX. század végén létező ember gondolkodásába. Ahogy elképzelte a jövőt, az emberiség sorsát. Az, ahogy az időjáró lassan próbálja megfejteni, hogy mi is történhetett az emberiséggel, mi okozta a két fajra való szakadását. Az, ahogy lépésről lépésre megpróbál a szerzett ismeretek alapján felállítani egy elméletet, majd az újabb tények az egészet megdöntik. Az örök kíváncsi, kalandvágyó ember, aki tudni akar mindent. Még akkor is, ha ez a tudás inkább elszomorítja, mint felvidítja.
Az idő vasfoga azért meglátszik a regényen. Mai ismereteink alapján, jó pár helyen mosolyra húzódik az olvasó szája, hiszen olyan tévedések vannak benne, melyek ma már egy felső-tagozatost is kizökkentenének az olvasásból. El kell fogadnunk, hogy Wellsnek nem álltak rendelkezésére azok az ismeretanyagok, ami a mai ember számára természetes. Nem gondolt bele abba, hogy ha a Föld forgása megáll saját tengelye körül, az milyen következményekkel járna az élővilágra. A nyolcszázkét-ezerhétszázegyedik esztendőt elhagyva, millió éveket utazva az időben, már nem közvetlenül a történet részeként értelmezhető az időutazás. Mindössze egy kis kicsapongás a fantázia világába, amit még szeretett volna beleírni a kötetbe.
Mindennek ellenére, csak ajánlani tudom Wells eme klasszikusát. Egy igazi XIX. századi sci-fi, annak minden előnyével és hátrányával. Mégis van benne valami, ami berántja az olvasót és szinte képtelen letenni a könyvet. Talán az, hogy több mint 120 év távlatából még mindig érdekes és izgalmas a történet. A hangulata múlt századi, de mégis valahogy időtlen. A párbeszédek, a gondolatok, a rácsodálkozások és a rádöbbenések egy olyan eszenciát adnak a történetnek, mely megédesíti az olvasást. Mindössze annyit kell tennünk, hogy hagyjuk magunkat vezetni és elég lesz a végén rámutatni a tévedésekre (úgy sem fogunk vele törődni).
ISBN: –
Lampel Róbert Könyvkereskedése, 1959
Fordította: Ruzitska Mária
Terjedelem: 112 oldal
Bolti ár: –
Mások pedig így látják:
– Betű és Hang
