Ki ne ismerné “A nyolcadik utas: A halál” című filmet, és annak folytatásait? Én még gyerekkoromban találkoztam a filmmel. Viszont nem tudtam, hogy könyv is létezik belőle. Pár hónappal ezelőtt került jelen kötet a kezembe, és már akkor elhatároztam, hogy még az idén el fogom olvasni, amiben az oldalamon szavazók is segítettek.
Kicsit rossz szájízzel kezdet neki a könyvnek, mert tartottam tőle, hogy hasonló lesz, mint a Harmadik típusú találkozások, vagy a Csillagok háborúja, amelyekről már írtam itt a blogon. Viszont az első pár sor után már sejtettem, hogy ez más lesz, mint az előzőek. Kezdve azzal, hogy Foster az első pár oldalon bemutatja a hajó legénységét, még azok fagyasztásban vannak. Mire “kiolvadnak”, az olvasó már úgy érzi, hogy ismeri őket valamennyire, és így olvasás közben nem kell azon töprengenie, hogy ki-kicsoda.
Mikor a könyvvel végeztem, megnéztem a filmet is. Végig az volt az érzésem, hogy a könyvben sokkal jobban le vannak írva a dolgok, ami nem is csoda abban az esetben, ha a könyv szolgáltatta az alapot a filmhez. Viszont a végcímet nézve, hiába kerestem Alan Dean Foster nevét, nem találtam. Így nekiültem a wikipediának, és szétnéztem, hogy miért nem említik meg a mozis változatban? Talán elhatárolódott a filmtől? Majd leesett az állam, mikor rájöttem, hogy Foster a film alapján írta a könyvet, sőt a második és harmadik részt is ő könyvesítette meg.
Ezen információk birtokában azt kell mondanom, hogy az író jó munkát végzett. A regény sokkal kidolgozottabb volt, mint a már említett előző kettő. Nem az idegen leírásának szentelte a sorokat, hanem a legénység gondolatvilágának, és annak, ahogy egyre jobban eluralkodott rajtuk a kétségbeesés, és a kilátástalanság a vesztes csaták után.
Valahogy a történet is kerek egésszé áll össze a könyvben, és több eltérés, változtatás is van a filmhez képest, mindamellett a történet fő vonala azonos. Mondhatni Foster kiegészítette, tökéletesítette a forgatókönyvet. Jól felhasználta az írás adta lehetőségeket azzal, hogy belső monológokkal ruházta fel a szereplőket, és így Dallasnak sem kellet Anyát, a számítógépet kérdezgetnie, hogy mennyi esélye van az idegennel szemben, hanem eltöprenghetett. Ash kutatótiszt személyisége is nagyobb teret kapott, és az olvasóban is el tudta ültetni a gyanakvás csíráját, hogy valami nem stimmel az ürgével. A legénység tagjai közti ellentéteket és feszültségeket sem tudja úgy visszaadni a mozis változat, mint a regény.
A könyvet alig tudtam letenni, annak ellenére, hogy tudtam nagy vonalakban, hogy miről szól. Az leírások annyira jól sikerültek, hogy a hajó mindegyik szintjét el tudtam képzelni, és végig tudtam követni a legénység egyes tagjait a kutatásban, harcban. A idegen utáni hajsza is izgalmas volt, és együtt izgulhattam a legénységgel, hogy vajon mennyire hasznosak az elképzeléseik az idegennel szemben.
Visszatérve egy kicsit a mozis változathoz: miért van minden űrhajón önmegsemmisítő berendezés? Főleg egy kereskedelmi űrhajón? Megtudja ezt nekem valaki magyarázni? Kinek az ötlete volt ez, és miért majmolták oly sokan? Melyik mostani repülőn, űrhajón vagy autón van önmegsemmisítő? Van egyáltalán értelme?
A film végén Ripley aktiválja az önmegsemmisítő berendezést, hogy végezzen a hajóval és egyben az idegennel is. Foster viszont valószínű színvonalán alulinak érezte, hogy ilyen primitív, és abszurd megoldáshoz nyúljon. Amit ő alkalmazott, nemcsak hogy hihető, hanem teljes mértékben megvalósítható megoldás volt (amennyiben a hajó reaktora a csernobili elvén működött). Plusz egy pont Foster javára!
Minden rajongónak kötelező elolvasnia a könyvet is, hiszen olyan plusz információk birtokába juthat, amire eddig nem volt lehetősége. Jómagam is elkezdem a kutatást, és a következő Foster könyvem “A bolygó neve: Halál” lesz 🙂
ISBN: 963 211 763 8
Kozmosz Könyvek, 1987
Terjedelem: 260 oldal
Bolti ár: -,-
