Michael Brooks: A tudomány titkos anarchiája

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Michael Brooks: A tudomány titkos anarchiája
Michael Brooks: A tudomány titkos anarchiája

Amikor elolvastam Michael Brooks: 13 rejtély című könyvét, nagyon belelkesedtem és szemet vetettem erre a kötetre is. Gondoltam, hogy ismételten szórakoztatva fog olyan dolgokat elém tárni, amin elámulhatok és félretéve a könyvet néhány pillanatig elgondolkodhatom a világmindenség csodáin. Már a címe is azt sugallta, hogy valami anarchista tudományt rejtenek a lapok, amik elém tárják azon tudományágakat, melyek majd kibillentik a Földet az egyensúlyából. Olyan gondolatok fognak gyökeret verni bennem, melyeknek köszönhetően más szemmel nézek majd a világra. De sajnos nem ez történt. Nincsenek benne világmegváltó elméletek, sem pedig tudományos anarchia. Inkább csak a tudomány berkeibe beágyazódott szabályrendszer és bürokrácia elleni lázadás.

Viszont az oldal alján ott áll, hogy négypontosra értékeltem, amit indokolnom is kell, hiszen ha nem tartom olyan eget rengetőnek akkor mégis miért kapott ennyit? A válasz nagyon egyszerű. Annak ellenére, hogy engem nem tudott lenyűgözni, még másoknak nagyon jó kiindulópont lehet a tudománytörténeti kalandozásban, illetve volt benne egy-két olyan motívum, ami számomra is újdonságként hatott.

Mindig is érdekelt a tudomány története, hogy honnan indult és milyen lépések kellettek ahhoz, hogy eljussunk a mai állapotig. Sajnos ritkán esik szó a zsákutcákról és az embernek az az érzése, mintha minden zökkenőmentesen haladt volna, kisebb-nagyobb balesetekkel. Valójában pedig a zsákutcák azok, melyek segítettek a tudósoknak a megfelelő irány kiválasztásában.

Aki olvasta John Gribbin: A tudomány története 1543-tól napjainkig című könyvét, vagy más hasonló összefoglalót, annak Michael Brooks jelen könyve nem fog sok újdonságot elárulni. Brooks leginkább a XX. századi tudományos eredmények vizsgálatára összpontosít és azon tudósokra, akik megkerülve a bürokrácia labirintusait, értek el sikereket. Hiszen valljuk be, hogy a folyamatirányítás mindenhová beszivárgott és favágómunkává degradálta a kutatás-fejlesztés izgalmas világát. Etikai szabályrendszereknek kell megfelelni, melyek néha olyannyira gúzsba kötik az embert, hogy megmozdulni sem bír, nemhogy kreatívan gondolkodni. Nem szólva arról, hogy mindenki csak azt kutathatja, amire pénz van és ha záros határidőn belül nem ér el eredményeket, akkor a támogatás megszűnik és csapatával együtt átcsoportosítják egy másik területre, amiben több anyagi hasznot látnak a befektetők.

Nem túl szépen kifejezve magam, azt mondhatom, hogy elkurvult a világ. Ráadásul rövidlátó is lett, ugyanis oly csekély azon kutatási területek száma, ami a hosszútávú célok felé orientálódik. Mindenki a mára gondol és a holnapra. A befektetőknek csak az a jó terület, amiből holnap már sok pénzt lehet kivenni, de legjobb ha már ma hasznot hoz. Szervezetek alakulnak a szabadalmak védelmére, korlátozva ezzel más tudósok munkáját. A szakirodalmak minősége egyre jobban csökken, hiszen a rendszeres publikációs kényszer kiöli a kreativitást. Mi lenne akkor, ha a gyógyszergyártó cégek minden egyes felfedezésüket megosztanák egymással és szabadon áramolhatna az információ? Nem térülne meg a kutatásba befektetett összeg? Ugyan már! Hiszen az olaj mellett az egyik legtöbb hasznot hajtó iparág éppen a gyógyszeripar.

Mire kényszerül a tudomány anarchistája? Két dolog közt választhat: vagy megkerüli az etikai bizottságokat és a bürokráciát, kockáztatva ezzel jó hírét és állását. Vagy pedig sunnyogva megelőlegezi magának a sikeres kísérleteket, bizonyítást, mondván, hogy már csak egy hajszál választja el a sikertől, hogy megtartsa a támogatást. Sokan képesek voltak meghamisítani a kísérleti eredményeiket is, csakhogy ők lehessenek az elsők bizonyos szakterületeken, hiszen mindenki jól tudja, hogy a másodikra senki sem emlékszik.

Sok kiemelkedő és bátor tudós és kutató kellett ahhoz, hogy ma így élhessünk (a jó oldalára gondolok ilyenkor), akik életüket kockáztatva vitték előre a tudományt. Ilyen volt többek között Werner Forssmann fiatal sebész is, akinek kalandos történetéről a könyvben is szó esik. Egy másik történet Stanford R. Ovshinsky feltaláló optimista világát tárja elénk, aki nem meggazdagodni akart találmányaiból, hanem jobbá tenni a világot. A dolog árnyoldala, hogy az ő ötleteiből igen sok cég nagy hasznot húzott és vált globális mamutcéggé, még Ovshinskynek még egy magyar Wikipédia oldal sem jutott.

De ne feledjük a két vesszőparipámat sem! Az egyik Newton, aki mások ötleteit lenyúlva és kisajátítva szerzett magának hírnevet. Persze erről nem nagyon esik szó, mikor nagyságát hirdetik. A másik pedig Einstein, akinek soha nem sikerült igazolnia az E=mc2 egyenletet, pedig élete folyamán nyolcszor is nekifogott és minden egyes alkalommal olyan matematikai csaláshoz folyamodott, mely végül a megfelelő eredményt hozta ki. Persze ez csak egy volt a szelektív adatgyűjtés és más bizonyítási ferdítése között. Azonban követője is akadt, aki az általános relativitáselmélet bizonyítása érdekében nem volt rest úgy alakítani a kísérletet, hogy az ellentmondó vagy pontatlan eredményeket adó felvételeket kidobta és mindössze egyetlen képet tartott meg, mely “igazolta” feltevését. Azonban nem tartott sokáig az öröme, mert nem csak ő készített képeket az 1919-es napfogyatkozásról és kiderült, hogy eredményeit Einstein elméletéhez igazodva közölte le. Ez is közrejátszott abban, hogy Einsteinnek a Nobel-díj indoklásából kihagyták a speciális relativitáselméletet.

Anarchia? Csalás? A szabályok megszegése? Azt hinné az ember, hogy a tudományos világban csak az elfogadott, amit egymástól távol és függetlenül, a szabályok betartásával megtudnak ismételni és ugyan azt az eredményt adja a kísérlet. De távolról sem ez a helyzet. Rengeteg elmélet van, ami jelenleg elfogadott, mindössze azért, mert nincs rá jobb magyarázat, mint a mostani. Azonban addig még az elméletek nem bizonyítottak, óvatosabban kellene bánni velük, hiszen lehet, hogy rossz irányba viszik a tudományt. Valamint nem szabadna hagyni, hogy egyes tudományterületeken egy-egy ember álljon a csúcson, hiszen az egoizmusuk csak hátráltatja a tudomány fejlődését. Teret kellene adni az új generációknak is, még akkor is ha ez azzal jár, hogy megdöntik egyes elméleteiket. És nem szabadna hagyni, hogy a büszkeség gátat szabjon a fejlődésnek, ahogy az Stephen Hawking esetében is történt (lásd: Kitty Ferguson: Stephen Hawking élete és világa)

Érdekes tényeket és gondolatokat tár fel Michael Brooks könyve a tudományos világról. Annak ellenére, hogy sok újat nem tudott mondani, az a “kevés” plusz információ is nagy mértékben hozzájárult ismereteim bővítéséhez és a kíváncsiságom növeléséhez. Mindössze egyetlen bajom van a könyvvel és az nem más mint a címe. Brooks annyira ragaszkodott az anarchiához, hogy kezdett az idegeimre menni olvasás közben az állandó ismétlése, mintha azt szerette volna az olvasójába belesulykolni, hogy tényleg valódi anarchiával van dolga, ami kicsit misztikus is, hiszen a “titkos” szóval van kiegészítve. Sokkal frappánsabb és figyelemfelkeltőbb cím lett volna a: “Hazugok, csalók és hősök a tudomány tablóján”, vagy valami hasonló 😉

A fentiek tükrében szerintem nem nagyon kell szaporítanom a szót, hogy miért is érdemes elolvasni ezt a könyvet. Remélem, hogy akad az olvasók között olyan is, aki a fenn említett köteteket is kézbe fogja venni. De annak örülnék a legjobban, ha hozzászólásban bővítenék ezeket a címeket, hogy minél több, tudományos és ismeretterjesztő könyv közül tudjunk választani.

Na, ilyen egy jó könyv

ISBN: 978 963 304 072 0
HVG Könyvek, 2011
Terjedelem: 337 oldal
Bolti ár: 3900,- Ft

A könyv megrendelhető közvetlenül a kiadótól is kedvezményesen, IDE kattintva.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*