A Voltár Államszövetség régóta megfigyeli a Földet, és rendszeresen jelentéseket kap a Nagy Tanács a bolygóról. A Voltár inváziós tervben szerepel a bolygónk, igaz, egy későbbi időpontban szállnák csak meg, mert szükséges támaszpontnak és utánpótlás ellátáshoz. Addig is, a megfigyelők titokban tevékenykednek, információkat szereznek az emberiségről, és mindeközben semmilyen körülmények közt nem fedhetik fel magukat. A jelentések a Nagy Tanácshoz és a Szervezett Információs Apparátushoz futnak be. Pontosabban Soltan Grishez, a SzIA másodigazgatójához, akinek az a feladata, hogy az eredeti jelentést elfogja, és kicserélje a saját, hamisított jelentésére. Ugyanis a SzIA igazgatójának más tervei vannak a Földdel, és ez csak akkor valósulhat meg, ha a Nagy Tanács nem szerez róla tudomást. Azonban történt egy kis “baleset”. A jelentés másolata nem futott be a SzIA-hoz, így Soltan nem tudta kicserélni a sajátjára. Ennek következtében a Nagy Tanács tudomást szerzett arról, hogy a Földön nem mennek éppen jól a dolgok, és ha az emberiség ilyen ütemben teszi tönkre a bolygót, akkor, mire az inváziós tervben a Föld megszállására kerülne a sor, már nem lesz más, mint egy élhetetlen pusztaság. Tehát cselekedniük kell, és meg kell akadályozniuk a klímakatasztrófát a Földön.
A feladatra azt a Jettero Heller harcmérnököt szemelik ki, aki pár napja a SzIA titkos börtönében kuksol, ugyanis ő volt az, aki “elfelejtett” a SzIA részlegének másolatot küldeni a jelentésből. Soltan Gris kapja azt a nemes feladatok, hogy felkészítse Jetterot a földi küldetésre, és ő felel a küldetés sikeréért is. Másrészről, a SzIA főigazgatójának, Lombar Hisstnek teljesen más tervei vannak a Földdel, ugyanis központi szerepet kapott a bolygó a hatalmi törekvéseiben. Ezért Hisst azzal bízza meg Soltant, hogy a Földre érésüket követően fogja el Jettero jelentéseit és hamisítsa meg azokat. Amint kiismerik Jettero stílusát és megfelelő szinten tudják már hamisítani a jelentéseit, a harcmérnököt likvidálni kell, és Soltanra hárul a feladat, hogy jelentéseket kreáljon a Nagy Tanács részére, melyben megnyugtatja őket, hogy a Földet nem fenyegeti ökológiai katasztrófa.
Rögtön az elején szembesülünk azzal, hogy a földi küldetés valahol félresiklott, ugyanis az azonos címmel kiadott regényfolyam elején a voltári cenzor előszavát olvashatjuk, miszerint ez az iromány nem más, mint fantazmagória, hiszen soha nem is létezett a “Blito-P3”, más néven a “Föld”. A cenzor előszavát a fordító (54 Charlee Kilenc, a fordítófon robotagya) követi, ami emberi nyelvre ültette át a regényt, igyekezve a voltári kifejezéseket érthető módon, a szövegkörnyezetnek megfelelően adaptálni, de sajnos a trágár kifejezéseket nem tudta visszafejteni, így a helyükben maradt a “bíííp”. Az első fejezet pedig Soltan vallomásával kezdődik, ami nem más mint maga a regény, ahol elmeséli, hogy milyen bűnöket is követett el a földi küldetés kapcsán, főnöke nyomására.
A fentiekből következik, hogy a dekalógia (az első rész mindenképpen) E/1-ben meséli el a történetet, mégpedig Soltan szemszögén keresztül. Ennek következtében behatárolt az az ismeretanyag, amit a Voltár Államszövetségről megszerezhetünk, illetve más szereplők tevékenysége is, ha azt Soltan látószögén kívül teszik, vagy főszereplőnk utólag nem szerez tudomást ezekről.
Hubbard már az előszóban kifejti, hogy a regényfolyam szatíra, és így is kell rá tekinteni. Aki csak a sci-fire koncentrál a történetben és nem tartja szem előtt, hogy egy szatírát tart a kezében, az csalódhat a regényben. Miért mondom ezt? Talán nem spoiler, ha elárulom, hogy az első regény végig a Voltár központi bolygóján játszódik, és csak a végén indul el az űrhajó a Föld (azaz a Blito-P3) felé. Tehát, a központi történeti szál nagyon lassan halad előre, miközben azért történnek események, hiszen Soltan az egyik kalamajkából a másikba kerül, miközben azon ügyködik, hogy végre induljanak már el. Sőt, egy ponton fel is adja az egészet, és tudja, hogy ha Jetterot sürgősen nem veszi rá az indulásra, akkor az életével játszik, ezért inkább elmenekül. Bár Soltan kegyetlen teremtés, retteg a főnökétől, aki élet-halál ura, és bármikor elteheti őt láb alól, ha kiderül, hogy egyszer is hibázott. És hibázott, nem is egyszer… De van olyan szerencséje, hogy valami csoda folytán mindig valami jó sül ki a dologból.
Jól szemlélteti Soltan hatalmát a projektben az a jelenet, amikor három hétre eltűnik a sofőrével egy “baleset” folytán. Amikor visszatér, akkor szembesül vele, hogy senki sem vette észre a távollétét. Mindenki úgy viselkedik vele, mintha tegnap látták volna utoljára, legyen szó beosztottakról vagy éppen felettesekről. Ráadásul az irodavezetője is lábtörlőnek használja, és mindenki a részlegén arra törekszik, hogy távol tartsák az irodájától. Hiába tölt be magas pozíciót, ha nincs hatalma, és funkcionálisan alkalmatlan a vezetésre. Csak akkor van “ereje” ha a zsarolás eszközéhez nyúl, mint bevált módszerhez a SzIA berkein belül.
Nem egy pörgős regény, főleg ha folyton abban reménykedünk, hogy majd csak elindulnak már a Föld felé. Viszont annál szórakoztatóbb, ha képesek vagyunk szatíraként olvasni a könyvet. És azt se felejtsük el, hogy egy földönkívüli szemszögéből látjuk a földönkívüli társadalmat, ami annak ellenére, hogy sokkal fejlettebb a mi világunknál, mégis sok párhuzamot fedezhetünk fel. A SzIA, mint a Voltár titkosszolgálata, államként létezik az államban, és a működési költségüket zsarolással teremtik elő, miközben a Nagy Tanácsnak, és más illetékes hivataloknak fogalmuk sincs, hogy hová folyik el az a rengeteg kredit, mely az Apparátus kasszáján keresztül felszívódik. Titkos börtönök és bázisok, melyek legénységét szinte teljes egészében halálraítéltek alkotják (mint pl. a sivatag közepén lévő Spietos, mely gyilkos táborként üzemel, ahol a kiképzések és kivégzések folynak), az Apparátus égisze alatt működnek és a Voltár Államszövetség vezetőinek fogalmuk sincs a létezésükről.
Egy szatíránál nem kérhetjük számon, hogy a karakterek kidolgozottak és “valóságosak” legyenek. Éppen a túlzás a lényege az egésznek, viszont nagyon óvatosan kell bánni ezzel is, hiszen ha az író túltolja, akkor már nem tud szórakoztató lenni az olvasmány. Hubbard nagyon jól meg tudta tartani az egyensúlyt a túlzásokban is. Szinte sajnáljuk már Soltant ahogy tehetetlenül sodródik az árral, és hiába próbál megkapaszkodni, mindig csak lejjebb csúszik. De eljön az a pillanat, amikor a sarkára áll, viszont akkor sem jön be minden számítása. Van ami nem változik 😉
Egyes olvasók szerint az az egyik hibája a könyvnek, hogy a “jó” főhős tökéletes, és nincs semmi gyengesége. Nos, Jetteroról van szó, aki valóban tökéletesnek tűnik, és hiába próbálkozik Soltan is találni valamit ellene, amivel megzsarolhatja, azért vegyük észre, hogy ő is romlott belül, még ha a felszín nem is ezt mutatja. Igen, a Flottánál szolgál és tele van kitüntetésekkel, mert lehetetlennek tűnő feladatokat oldott meg ellenséges tűzben. De a megvesztegetés ugyanúgy szerepel az eszköztárában, mint bárki másnak a Voltáron.
Összességében azt tudom mondani a regényről, hogy szórakoztató, még akkor is ha egy kicsit lassú folyásúnak tűnik. Pedig nem is olyan lassú, hiszen minden fejezetben egy újabb kalandra indulunk, és újabb életveszélyes, lehetetlennek tűnő “küldetések” várnak ránk. Az ok, hogy mégis lassúnak érezzük, az az, hogy csak a regény végén indul el az űrhajó. Pedig nem erre kellene koncentrálnunk, hanem Soltan kalandjaira, aki megtesz mindent annak érdekében, hogy eljátssza a felelősségteljes vezetőt, aki mindent az irányítása alatt tart, miközben mi, olvasók nagyon jól tudjuk, hogy szinte semmi beleszólása sincs a dolgok folyásába. De nem is várhatjuk el tőle, hiszen a saját magánélete is kész káosz, és máról-holnapra él.
Igaz, egy kicsit túl sok cikk-cakk van a történet menetében. Egy kicsit ki lehetett volna egyenesíteni. De lehet, hogy szándékos volt Hubbard részéről ez a sok “kitérő”, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk és “hőseinkre” a következő kilenc kötetben. Minden esetre, én kíváncsian várom a folytatást, ami a fülszöveg alapján már a Földön fog játszódni.
A kiadásról itt ejtenék pár szót, és többet nem is térnék ki rá a jövőben.
A jelenlegi kiadás valóban szép, hiszen az eredeti (angol) borítók kerültek a védőborítóra, keménytáblás (és szerintem fűzött) kivitelben készültek el. Kézbe véve is látszódik az igényes kivitelezés és bármelyik könyvespolc díszévé válhat a dekalógia. Sajnos, csak egyben vásárolható meg a 10 kötet, amely akciósan is igen érzékenyen érinti a pénztárcánkat. De ha leosztjuk kötetekre ezt az összeget, akkor már nem olyan vészes.
Mielőtt nekikezdtem volna az első rész olvasásának, kicsit utánanéztem a regényfolyamnak és a kiadónak. Az egyik weboldalon találtam egy értékesítési videót, ami 57 perces, és abban hangzik el az, hogy több mint 1000 munkaórát fektettek a sorozat magyar kiadásába. (a videót nem linkelem, de érdemes végignézni 😀 )Ennek a tudatában vettem kézbe a kötetet, amikor szembesültem azzal, hogy a fordító neve nem szerepel sehol. Nem kevés utánajárásomba került, még tudtam kölcsönbe szerezni egy első kiadást (Alexandra), hogy összevessem a két szöveget. Nos, nem tudom, hogy mit csináltak 1000 munkaóra alatt az illetékesek, de hogy az elütések 99% az új kiadásban is ugyanott van, mint a régiben, arra enged következtetni, hogy nem a szöveggel foglalkoztak. Ezek alapján azt kell feltételeznem, hogy az eredeti fordítást használták fel. Csak nem értem, hogy az első három kötetben (jelenleg ezek vannak nálam) miért nem tüntették fel fordítóként Radnai Csabát?! Jó, a térképeken egy-két szót átírtak, akárcsak a fülszövegen, ahol a “kémirodalom” szót kicserélték a “tudományos-fantasztikum”-ra.
ISBN: 978 87 432 0977 5
NEW ERA, 2021
(Fordította: Radnai Csaba?)
Terjedelem: 586 oldal
A sorozat megrendelhető közvetlenül a kiadótól kedvezményesen, IDE kattintva.
