Jeff Carlson, a trilógia első részét nyitott véggel zárta, így nem volt kétséges, hogy a folytatásokat is el fogom olvasni. Nem is kellett olyan sokat várni, hiszen kevesebb mint egy évvel az első rész debütálását követően már meg is jelentek a folytatások magyarul. Igen, a második és a harmadik rész egy kötetben látott napvilágot, az olvasók legnagyobb örömére. Burger István, a kiadó vezetője úgy nyilatkozott, hogy azért döntöttek a trilógia két kötetben való megjelenése mellett, mert a második rész igencsak rövidre sikeredett és önálló kötetként nem akarták megjelentetni. Mi, olvasók csak üdvözölni tudjuk a döntést. A könyvet kézbe véve és átlapozva, észrevehetjük, hogy a második rész (az Árulás) valóban nem túl hosszú (majdnem 160 oldal), még a harmadik rész (a Megtévesztés) ennek közel a duplája.
A külsőségek után, térjünk át a tartalomra is. A kötet elején rögtön egy idővonallal találjunk szembe magunkat, ami a puskapor feltalálásától egészen napjainkig mutatja azokat a fontos dátumokat, melyek az űr meghódításához vezettek. Majd Carlson folytatja egy fiktív felsorolással, ami a naphalak felfedezéséig és a 07-es modul megépítéséig, azaz 2113. szeptember 9-ig tart. Ez az a dátum, ahonnan a történet folytatódik.
A 07-es modul, a fagyott égbolt alá lett behelyezve, azaz a Jupiter Europa holdjának fagyott felszíne alá. Tekinthetjük ezt a modult egy semleges zónának, ahol az emberek és a naphalak találkozhatnak. A második rész többnyire a modul környékén játszódik és egyetlen eseményt foglal magába, az emberek és naphalak közti szövetség megteremtését. Pontosabban, annak kísérletét, hogy ez a szövetség létrejöhessen.
Az ESA és a brazil kontingens, együttműködésben próbálja megfejteni a naphalak “nyelvét” és megismerni a kultúrájukat. A naphalakkal leginkább Vonnie tartja a kapcsolatot, mert ő áll legközelebb hozzájuk, és őt fogadták el legjobban az emberek közül. Persze, ez nem garancia az életben maradásra, hiszen a naphalak viselkedése igencsak kiszámíthatatlan. Az MI-k segítségével sikerült már egy kezdetleges fordítóprogramot létrehozniuk, amivel az egyszerűbb kifejezéseket le tudják fordítani, de ez messze nem elégséges egy szövetség létrehozásához. A kultúrák közötti különbségek is félreértéseknek adhatnak okot, így nem csak a nyelvüket kell megérteniük, hanem a viselkedésüket is. Vonnie úgy érzi, hogy az empátiája segíti abban, hogy jobban megértse a naphalakat, amin nem osztoznak a kollégái, akik folyamatos készültségben vannak, arra az esetre, ha a tárgyalások zátonyra futnának, és a naphalak újabb támadást indítanának a bázis ellen.
Nehéz úgy írni a harmadik részről, hogy ne spoilerezzem le a másodikat. Így maradjunk annyiban, hogy a felszín alatti, mélyebb rétegek felfedezésére is kísérletet tesz az ESA csapata, nem kis belső feszültségek közepette. Újabb bizonyítékok látnak napvilágot, miszerint a naphalak régen egy birodalom lakói voltak, mely esetleg fennmaradhatott a mélyben. Mindeközben a kínai kontingens sem pihen, és igyekszik hamarabb leásni a mélybe, mint az európaiak és a brazilok. Nem állhat az útjukba semmi, hiszen ők akarnak lenni az elsők, akik feltárják a mélységet. Ha kell, erőszakot és fegyvereket is bevetnek.
Vannak regények, melyeket az akciójelenetek visznek el a hátukon és vannak olyanok, mint a Fagyott égbolt trilógia, amit lassú, de annál izgalmasabb történetvezetés jellemez. Jeff Carlson nem tud csatajeleneteket írni. Ezt már láthattuk az első részben is, ahol azt hittem, hogy tudatos volt a “zagyva” leírás. A trilógia végéhez érve rá kellett jönnöm, hogy nem tudatos volt, csak egyszerűen nem megy neki a lövöldözős, robbanós jelenetek filmszerű leírása. Kicsit darabosra sikerültek ezek a részek, és nem is lehet tudni, hogy pontosan mi a felállás. Szerencsére, a három kötetben csak pár ilyen rész van, és azok sem terjedelmesek.
Carlsonnak van egy egyedi stílusa, ami az elbeszéléseknél, történetmeséléseknél jön elő. Lassú folyású a történetvezetése, de ezt olyan feszültségek közé helyezi, hogy az olvasó nem tudja letenni a könyvet. Érezzük, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a katasztrófa, ami az egésznek a végét jelentheti, és ebben az esetben újra kellene kezdeni mindent. A naphalak és az emberek kapcsolata elég törékeny jégen mozog. Bármelyik pillanatban beszakadhat a hajszál-repedésekkel telített vékony jégréteg, ami mindkét fél pusztulását okozhatja.
Az ilyen regényekről nehéz írni, anélkül, hogy az ember spoilerezne. Hiszen, mint itt is, az események lassan fejtik ki hatásukat, és a történések, vagy fordulópontok mindössze súlypont áthelyezéssel járnak, nem egy új szál elindításával. Mégis, a figyelmet és az izgalmat fenn tudja tartani az író. Ugyanis nem mindegy, hogy az ember miért olvas egy könyvet. Azért, mert az elején felvetett kérdésre meg akarja tudni a választ, és ezért átrágja magát az egész köteten, hogy a végén megkapja? Vagy esetleg úgy olvassa az adott regény, hogy nem csak a végére kíváncsi, hanem arra is, hogy mi várja a következő oldalon, vagy a következő fejezetben. Jeff Carlsonr regényére ezen utóbbi igaz.
Van egy kidolgozott módszerem, hogy a lassú történetvezetésnél megállapítsam, hogy unalmas szószaporítás amit olvasok, vagy egy izgalmas regény, ahol az események lassan követik egymást. A módszer egyszerű: bealszom olvasás közben vagy sem? Jó, persze az ember lehet fáradt és elnyomja az álom, de nem mindegy, hogy ez 1-2 oldal után következik be, vagy 1-2 óra után 🙂 Carlson le tudta kötni a figyelmemet, és lehettem akármilyen fáradt, haladni tudtam a regény olvasásával.
A csatajeleneteken kívül van még valami, amivel az író nem tud nagyon mit kezdeni, és az nem más, mint a szerelmi háromszög. Egy jó szerkesztő ezt simán kihúzta volna a történetből (mármint a szerelmi háromszöget), mert nem ad hozzá semmit a regényhez és egyetlen eseményszálra sincs hatása. Gondoltam, hogy esetleg a végén ezzel is kezd valamit Carlson, de sajnos nem jól tippeltem. Szerencsére nem áldozott sok karaktert ennek a viszonynak az ecsetelésére, mindössze 1-2 oldallal lett volna rövidebb a regény, ha ez kimarad.
A trilógiát Carlson lezárja, azonban a végén behoz egy szálat, ami nyitva marad. A kötet végén “A szerző jegyzete” fejezetben kitér ennek az okára is, de nem kapunk megerősítést, hogy ez egy folytatás előkészítése lenne, vagy egy újabb trilógia előzménytörténete. Ahogy én kivettem ebből a “jegyzetből”, Carlson lezártnak tekintette a Fagyott égbolt trilógiát, és nem állt szándékában további történeteket írni ebben az univerzumban. Akár akarta folytatni a sorozatot, akár nem, ezt már sajnos nem tudhatjuk meg, ugyanis 2017. július 17-én, mindössze 47 éves korában elhunyt. Két trilógia, két önálló regény és számos novella jelzi írói pályafutását. A Fagyott égbolt novellája első helyezést ért el a nemzetközi “Writers of the Future” megmérettetésen (2007). Később ezt dolgozta át trilógiává. A Pestis (Plague) trilógiájának második kötetét Philip K. Dick-díjra jelölték.
A Fagyott égbolt sorozatot azoknak ajánlanám, akik nincsenek nagyon oda az akciójelenetekért, de szeretik a folyamatos feszültséget a történetben, ahol a jövő bizonytalan és bármelyik pillanatban pokollá változhat a fagyott világ. Megsúgom, ez a pokol eljön, de ez nem jelenti a történet végét.
A kötetet köszönöm a Metropolis Media Kiadónak.
ISBN: 978 615 5628 67 2
Metropolis Media, 2018
Fordította: Szente Mihály
Terjedelem: 470 oldal
Bolti ár: 3990,- Ft
A regény megrendelhető közvetlenül a kiadótól is kedvezményesen, IDE kattintva.
