A jövőben járunk, egy pincében, ahol negyven nőt tartanak fogva, köztük egy fiatal lányt. Számukra az élettér rácsokkal határolt, és az idejét sem tudják már, mikor kerültek ide. Valaha normális életet éltek, de valami bekövetkezett, amire már ők sem emlékeznek, vagy csak nem akarnak. A “kicsi”, a legfiatalabb lány, aki nem illik a többi 39 nő közé, nem is emlékszik a fogság előtti időkre, arra a világra, ahonnan idehurcolták. Így ismeretei sincsenek a kinti világról, csak annyi, amennyit a többi nő beszélgetéséből megismert.
Egy napon azonban megszólal a sziréna és az őrök fejvesztve elmenekülnek. Csodával határos módon, a börtönük kulcsát nem vitték magukkal, így a nők kiszabadulnak a fogságból. De milyen világ vár rájuk a falakon túl? Vár egyáltalán rájuk valaki? Folytathatják az életüket?
Jacquelin Harpman poszt-apokaliptikus regénye egy izgalmas kísérlet, mely ötvözi a szociológiát, a társadalomtudományt és a dísztópiát. Egy olyan női mini-társadalomba enged betekintést, ahol egy személy személyisége egy behatárolt, korlátos világban bontakozik ki. A “kicsi” ebben a csoportban nőtt fel, nélkülözve minden fizikai kontaktust, társai mellett, de mégis távol tőlük. A pubertáskor kezdetén a fejlődése megrekedt, mintegy válaszul az ellenkező nem “hiányára”.
A történet kezdeti felvetése eléggé abszurdnak tűnik, hiszen negyven nőt tartanak fogva, ellátva őket nap mint nap a “túléléshez” szükséges dolgokkal, látszólag értelmetlenül, hiszen nincs ismert ok, sem cél a fogva-tartásukra. A “nappalok” és “éjszakák” mesterségesen vannak szabályozva, hiszen fény nem szűrődik le a pincébe, csak a mesterséges világítás sejtet valami rendet, rendszert a mindennapokban. Azonban, mint kiderül, ez is változó, hogy összezavarják a fogvatartottakat és ne tudják követni a nappalok és éjszakák változását, így az idő múlását se. Nem csoda, hogy egyikük sem tudja, hogy mennyi ideje vannak összezárva. Csak következtetni tudnak az alapján, hogy a “kicsi” mennyit nőtt az eltelt idők alatt.
Harpman, nem csak azt a mini-társadalmat írja le jól, hanem “kicsi” fejlődését és tapasztalatait is. Hiszen, ha belegondolunk, hogy van egy tinédzser lány, akinek nincs emléke a pince előtti életről, annak a világ szépségei csak az elbeszélések alapján sejlenek fel a szemei előtt. Nincs tapasztalati ismerete, így az olyan egyszerű dolgok is mint a hó, a fantázia szüleménye. Nem beszélve a férfiakról, azok nemi szervéről, és magáról a szexről. Fizikai érintés nélkül, a “nyilvánosság” előtt élve, nincs elképzelése az intimitásról és a magánéletről sem.
A fiatal lány visszaemlékezéséből ismerhetjük meg az ő és társai történetét, ami abból a szempontból könnyebbség az olvasó számára, hogy bizonyos dolgokat már a nevén tud nevezni, hiszen élete folyamán megtapasztalta ezeket. Ha valós időben történt volna az elbeszélés, akkor sok minden, amit “kicsi” nem ismer, csak körülírásokon keresztül lenne elénk tárva, ami nem minden esetben lenne érthető és kitalálható. Így is akadnak homályos részek, ami az olvasó fantáziájára van bízva, mintegy szemléltetve, hogy milyen is lehet annak megismerése, amiről nincs tapasztalatunk, csak mások leírásai alapján tudunk következtetni rá.
A szabadulás utáni évek leírása egy mini-társadalom életét tárja elénk. Érdekes, hogy a negyvenfős csoport elfogadta a legidősebb nőt vezetőnek és nem került pártszakadásra sor. Ezt egy kicsit nehéz elhinni, hiszen a körülmények, melyek között az életüket folytatták, igencsak szegényes volt, annak ellenére, hogy a mindennapi megélhetéshez biztosítva volt az élelemforrás.
A történet akkor tud közel kerülni az olvasóhoz, ha nem a világra koncentrál, hiszen azok a körülmények, melyek között a szereplők élik az életüket, enyhén szólva is, kicsit abszurdak. Pontosabban nehéz elképzelni egy olyan világot, ahol a szereplőink élnek, és azokat az okokat melyek ide kényszerítették őket. Viszont ha a “kicsi” szemén keresztül látjuk a világot, az ő nézőpontjába és “testébe” helyezkedünk el, akkor egy izgalmas, kihívásokkal és kérdésekkel teli világ tárul fel előttünk. Lépésről-lépésre tapasztaljuk meg mindazt, ami számunkra talán már mindennapos, de egy lánynak, aki eddig rácsok mögött élt, felér a csodával.
A történet elején kíváncsi az olvasó, hogy milyen események láncolata is sodorta egy közös “cellába” a negyven nőt. Mi lehetett az oka az ő fogva-tartásuknak, és mi lehetett a cél, amiért életben hagyták őket. Az őrök teljesen közömbös magatartást tanúsítottak a fogvatartottakkal szemben, és mindössze arra ügyeltek, hogy a börtön szabályai be legyenek tartva. Semmi információt nem kapunk az őrök kilétéről, származásáról, mindennapjaikról, amit a pincén kívül töltenek. Később a kíváncsiság súlypontja áthelyeződik a nők mindennapjaira és boldogulásuk mikéntjére. A vége felé, bár ott a remény, hogy megtudjuk a “titkot”, egyben tartunk is tőle, hogy banalitásával a történet élét veszi.
Bevallom, hogy amikor nekikezdtem a könyv olvasásának, kicsit tartottam a történettől. A címét már az elején megcáfolni láttam, hiszen férfi őrök vigyáztak a nőkre. Később rá kellett jönnöm, hogy az “ismertem”, nem ugyan az, mint a “láttam”. Ez legjobban abban a részben jön át az olvasónak, amikor “kicsi” arról ír, hogy hogyan képzelte el az intimitást a fejében, hogyan ábrándozott arról, hogy elviszik kifaggatni, megkínozni, és közben lopott pillanatokat tölt el az őt kísérő őrrel, másoktól távol, a kíváncsi szemektől elrejtve. Egy olyan személy ábrándjai ezek, akinek nem volt tapasztalata a fizikai kapcsolatról sem, hiszen a rácsokon belül tilos volt a foglyok között az érintés is. Ezért, amikor kicsi volt és sírt, akkor sem vehette egyik rabtársa sem pártfogásába, és nem ölelhette meg, maximum tisztes távolságból nyugtatgathatta.
És ettől igazán izgalmas a történet. Úgy felnőni, hogy senki sem ér az emberhez, miközben egy szűk helyre vannak negyvenen összezárva. A fizikai kontaktus hiánya, a magány- és a félrevonulás lehetőségének hiánya, az “intimitás” hiánya, a szemérem hiánya, hiszen a kis- és nagydolgukat is egymás előtt végezték, akárcsak a tisztálkodást. Egy ilyen közegben felnőni, igencsak más színben tünteti fel az emberi társadalmat, a szociális szokásokat és kapcsolatokat. Majd a szabadulást követően az első érintés megtapasztalása, az elkerített illemhely “zártsága”, igen nagy kihívás a pszichének is, ami szorongást is kiválthat.
A történet beszippantja az embert, és szinte le sem lehet tenni. Kíváncsi az olvasó, hogy milyen “új” dolgok várnak még “kicsire” és azokra hogyan fog reagálni. A kinti világ olyan sok lehetőséget tartogat a volt foglyok számára, hogy szinte el sem tudjuk képzelni, és lassan rájövünk, hogy egyre jobban szűkülnek be lehetőségek és egyre csökken a mozgástér, miközben egyre jobban haladunk a vég felé.
A kötetet köszönöm a Metropolis Media Kiadónak.
ISBN: 978 963 551 077 1
Metropolis Media, 2022
Fordította: Mézner Mariann
Terjedelem: 210 oldal
Bolti ár: 4690,- Ft
