Richard Morgan: A fekete férfi – Könyvek, ahogy én látom

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.

Immáron második éve, hogy az ad hoc olvasások mellett egy listát is összeállítok, azokról a könyvekről, amelyeket a sci-fi ajánlóhoz olvasok el. Itt az elsődleges szempont, hogy ha lehet, akkor ne egy sorozat része legyen a könyv, hiszen akkor a jobb megértés érdekében az előzményeket is el kell olvasnom. Tehát az első körben azokra a könyvekre esik a választásom, amik sorozatfüggetlenek, vagy éppen bevezető kötetek. Persze, kivételt képeznek azok a regények, melyek értékelései nagyon alacsonyak, hiszen ki akar szenvedni? Ezen feltételeknek eleget is tett Richard Morgan: A fekete férfi című féltéglája is.

A fülszöveg alapján nem tűnt rossz könyvnek, és a molyon a tetszési indexe is 78%-on állt, ami arra engedett következtetni, hogy vannak hibái. Első nekifutásra nem is jutottam túl sokáig vele. Valahol 20% környékén döntöttem úgy, hogy ezt most félreteszem, mert nem találtuk meg a közös hangot. Több mint két hónapnak kellett eltelnie, hogy újra kézbe vegyem.

A bevezető eléggé kuszára sikeredett. Sok szereplő, annál is több helyszín, és folytonos ugrálás egyik színről a másikra. Túl sokat nem is lehet érteni az elején. Mindössze annyi biztos, hogy vannak ezek a tizenhármas variánsok, akik nem kívánt elemei a társadalomnak. Ezek a tenyésztett, génmanipulált “tökéletes katonák” békeidőben hasznavehetetlenek. Ráadásul nem engedelmeskednek a parancsoknak, így nem illeszthetőek be a társadalomba. Az ő számukra nincs más kiút, mint az embert próbáló marsi kolóniák, ahol a sajátjaik közt élhetnek és előkészíthetik a bolygót a földi emberek számára.

Carl Marsalis, tizenhármas variáns az ENSZ megbízásából azon társaira vadászik, akik megszöktek a táborokból vagy éppen a Marsra induló hajókról. A mindennapjait egy Marsról visszatérő űrhajó tragédiája bolygatja fel, ugyanis kiderült, hogy egy tizenhármas is volt a fedélzeten, aki végzett az összes utassal, és a becsapódás után meglépett a hatóságok elől. A szörnyűségek azonban nem szűntek meg, ugyanis újabb gyilkosságokról szóló hírek ütötték fel a fejüket. Sevgi Ertekin és társa kapták a feladatot, hogy kutassák fel a kolóniáról megszökött tizenhármas variánst. A nyomozásban való közreműködésre kérték fel Carlt, aki éppen egy börtönben csücsült, várva a vádemelésre.

Az alapsztori és a stáblista felállításához Morgannek kb. 140 oldal kellett. Ezek után kezdett bele lassan a két főszereplő bemutatásába, hogy megismerjük a mozgató rugókat, amik az eseményhez kötik őket. A hangsúly nem is a világon vagy a szereplőkön van. Itt nincs semmiféle világépítés, olyannyira, hogy a könyv elején úgy tűnt, hogy egy lerobban társadalomba csöppentem, és a végén kellett rájönnöm, hogy itt bizony jólét is van, és nem csak a vezetőknek. Amire Morgan koncentrált az az akciók, ugrálás a kontinensek között, hogy egyre jobban összekuszálja a szálakat.

A nyomozati cselekmény eltér a megszokottól, ugyanis az író arra hivatkozva, hogy a tizenhármas variánsok gondolkodása eltér a normális emberekétől, Carl kezébe adta a gyeplőt, és teljes logikátlan ugrásokat követve jutunk el a megoldáshoz. Próbáltam összefüggéseket keresni, de nem találtam. Attól, hogy valaki misztifikálja a dolgokat és információkat hallgat el, attól még nem lesz zseniális író. Inkább csak egy kezdő, aki meg akarja vezetni az olvasókat és magát akarja jó színben feltüntetni. A logika hozzátartozik az emberhez, és ez alapján próbál meg tájékozódni az életben. Lólépésben ugrálva eljutni a célhoz és aztán egy egyenes mentén magyarázni az okokat, igencsak logikátlan.

Szóval, világépítésből egyes, ok-okozati történetvezetésből szintén egyes. Az egyetlen ami megmenti a regényt, az a stílusa. Könnyen olvasható és nem igényel gondolkodást, hiszen a végén majd úgyis megmagyarázza az író, hogy mit miért csinált. Sikerült neki két épkézláb szereplőt is összeraknia, akiknek a bőrébe éppenséggel nem tudjuk beleképzelni magunkat, de kedvelhetőek. Talán még pozitívumként említhető az USA három részre való szakadásának története, de ez sem egy nagy durranás, hiszen jól tudjuk, hogy Kalifornia már nem egyszer elgondolkodott a kiváláson, illetve, hogy a déli államok sem repesnek túlságosan az örömtől, hogy a szövetség részét képezik.

A helyzet az, hogy ezt az egészet simán el lehetett volna mesélni jelen időben is. Azzal, hogy Morgan 2107-be helyezte az eseményeket és bevonta a Marsot is a történetbe, csak az időt változtatta meg, nem az eseményeket. Arthur C. Clarke már ki tudja, hogy hanyadik könyv miatt forog a sírjában, amiknek odaítélték a nevével ellátott díjat. Clark a jövőbe nézett és az ismeretlent próbálta bemutatni. A lehetőségeket, melyek az emberek előtt állnak és a veszélyeket amelyek az emberiséget fenyegethetik. Az ő regényei kalandok voltak, nem pedig egy “tökéletes katona” véres vesszőfutása.

A fekete férfi, a tizenhármas variáns, a biocop. A regény végére a kriminek vagy thrillernek szánt történet átmegy egy Rambo-Terminátor-Halálosztó hármasba, ami csak a rosszat kölcsönzi ezekből. Semmiről nem szól az egész, mint a bosszúról és a gyilkolásról. Ráadásul van benne egy “csavar” is, ami a színvonalat leviszi a béka segge alá.

A molyon 2,5 csillagra értékeltem a könyvet, de csak azért mert voltak benne tűrhető részek. Azonban ezek nem mentik meg az egészet. Sőt, a vége miatt indokolt lenne az egészet lehúzni és csak 2 csillagot adni rá. Mintha Morgan ráunt volna az írásra és az addig sem túl logikus lépések kigondolására, így végül egy vendettába fojtotta a történetet.

Sci-fi rajongóknak nem éppen ajánlanám a regényt. A sok akció és kusza történetvezetés miatt még a thriller szerelmesei sem biztos, hogy megtalálják benne amit elvárnak egy történettől. Leginkább talán azok élveznék a legjobban, akiknek a Tökéletes katona, Menekülés Los Angelesből vagy más “zs” kategóriás filmek jöttek be a ’80-as, ’90-es években. De az is lehet, hogy csak azért húzom le a regényt, mert nem tudnak megfogni a thrillerek és rettentően idegesít, amikor sci-fibe oltják, hogy ezzel egy másik olvasói réteget is megcélozzanak, miközben simán a jelenbe is helyezhetnék az eseményeket.