Arthur C. Clarke – Frederik Pohl: Végső bizonyítás

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Arthur C. Clarke - Frederik Pohl: Végső bizonyítás
Arthur C. Clarke – Frederik Pohl:
Végső bizonyítás

Arthur C. Clarke sok jó könyvet írt élete folyamán, azonban ahogy egészsége romlott kénytelen volt szerzőtársakkal együtt dolgozni, akik az írás terhét átvették a válláról. Ettől kezdve azonban, több forrás szerint is, a kiadott regények színvonala igencsak hullámzó lett. Most először vettem a kezembe olyan könyvét, ahol szerzőként nem csak Clarke van feltüntetve, hanem más is, jelenleg Frederik Pohl. Kíváncsi voltam az írópáros közös munkájára. Pohltól eddig nem olvastam semmit, vagy legalábbis nem emlékszem rá, így bizakodással néztem a jövőbe és vártam, hogy meglepjen a két író valami jóval, valami igazi sci-fivel.

A történet Radzsit Szubramanian életét meséli el, egy kis matematikával és földönkívüliekkel fűszerezve. Főhősünk életét gyermekkorától követhetjük nyomon, attól kezdve, hogy először kezdi el foglalkoztatni a híres Fermat-sejtés. Azonban a regény előrehaladtával lassan rá kellett döbbennem, hogy teljesen mást kaptam mint amire számítottam. 

Clarke élettörténetét úgy-ahogy ismerem és ahogy olvastam a regényt, az volt az érzésem, hogy nem egy egyszerű történetet akar elmesélni,  hanem fiatalkori reményeit és időskori tapasztalatait veti papírra. Pohlal kapcsolatban ezeket nem tudom elmondani, mert Frederik Pohlról nem tudok szinte semmit és a fáradságot sem vettem, hogy utánaolvassak. Az viszont biztos, hogy mindkét író a tudomány megszállottja (volt) és olyan lelkesedéssel tudtak írni a matematikáról és a fizikáról, hogy újra fellobbantották bennem a tüzet a természettudományok iránt.

A történet valamikor napjainkban indul, Srí Lankán. Minden arra utal, hogy főhősünk egy hétköznapi gyerek, hétköznapi vágyakkal és érdeklődéssel. Azonban egy tragédia következtében, az addig oly sokszor vizsgált Fermat tételt sikerül kidolgoznia és bebizonyítani, hogy Fermat idejében is rendelkezésre álltak azok a matematikai eszközök, amivel igazolható a nagy matematikus sejtése. Szubramanian élete ettől a pillanattól 180°-os fordulatot vesz és lehetősége nyílik belekóstolni a hírességek világába, nekünk olvasóknak pedig kitárulkozik a nagyvilági politika bűzös mocsara.

Clarke megragadta a lehetőséget, hogy bemutassa választott hazájának, Srí Lankának a múltját és jelenét. A bőrszín és a vallásbéli különbségeket, melyek a felszínen közömbösek, azonban családon belül akár a kitagadás veszélye is fenn állhat. Így van ezzel Szubramanian is, akinek elnézik hajlamait, de azt nem, hogy tamil létére egy szingalézzel szűri össze a levet. “Nem az számít, hogy az ember a szexuális magatartással kísérletezik. Hanem az, hogy kivel teszi azt” – 30. oldal

Azonban kilépve a szigetről, a nagyvilági politikával találjuk szembe magunkat. A szerzőpáros erősen kritizálja a nagyhatalmak színjátékát, amit az ENSZ-ben művelnek. Ahelyett, hogy békére törekednének, a vétójogot kihasználva buktatják meg az egyik határozatot a másik után, mígnem egyszer csak létrejön a kiegyezés a “Hangtalan mennydörgésnek” köszönhetően. Azonban idővel kiderül, hogy a világbéke csak átmeneti időszak, és az idegenek is már úton vannak, hogy megsemmisítsék a Földet, az emberek játszóterét, ahol a játékszer plutóniummal van töltve.

Aki azt hiszi, hogy egy izgalmas kötetet tart a kezében, azt ki kell ábrándítanom. Olvasmányosnak olvasmányos, azonban a történet éppen hogy csak vánszorog. Időnként feldobja Pohl a maga kis matematikai játékaival, hogy ne legyen annyira egyhangú. Valahol a 100. oldal környékén járhattam, mikor megkérdezték tőlem, hogy miről szól a könyv. Mindössze annyit tudtam válaszolni, hogy fogalmam sincs, de érdekes. Később se nagyon történt semmi, azaz csak a végére pörögtek fel az események, viszont akkor akkora lendületet vettek, hogy majd elsodorták a hátsó borítót. Való igaz, hogy Clarke regényei mindig is lassú vízként mosták a partot, de valahogy mindig tudott újat mondani. Most mintha kifogyott volna a gondolatokból és inkább a múlt csontjain rágódna. Az idegenek megformálása is kusza és erőltetett, mintha muszájból hozta volna be őket a történetbe. Megértem és, hogy nem lehet leírni a leírhatatlant, de akkor nem is kell úgy csinálni, mintha neki menne.

Az izgalmak helyett azonban kaptunk űrfelvonót (Clarke dédelgetett álma), Hold Olimpiát, napvitorlát, stb…tetrominóból pedig Tetrist. Viszont nem kaptunk igazi sci-fit. Miért adtam rá mégis négy pontot? Mert olyan lelkesedéssel írtak a számukra értéket képviselő dolgokról, hogy az ember úgy érezi, hogy neki is tisztelnie és becsülnie kell ezeket. Ha a tanárok ilyen lelkesedéssel oktatnák a matematikát, fizikát, kémiát és a többi tudományos tárgyat, akkor sokkal több kutatónk, fejlesztőnk és feltalálónk lenne. Nem riadnának meg már az általános iskolában a diákok egy matek feladattól. A Végső bizonyítás nem egy sci-fi, hanem egy, a tudományt éltető írás, mely ezen túl rámutat arra is, hogy ha nem tudunk békében élni, akkor vagy mi írtjuk ki magunkat vagy jönni fog egy idegen faj, aki megteszi ezt helyettünk.

Na, ilyen egy jó könyv

ISBN: 978 963 9828 51 3
Metropolis Media, 2010
Terjedelem: 436 oldal
Bolti ár: 2990,- Ft

(Összes olvasás: 53 . Ma 1 ember volt rá kíváncsi)
0

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*