Ivo Andrić: A vezír elefántja

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Ivo Andrić: A vezír elefántja
Ivo Andrić: A vezír elefántja

Ivo Andrić a bosnyák települések meséinek elbeszélője. Ő, aki horvátnak született, szerbnek vallta magát, és még ha akarná sem tagadhatná le boszniai származását. Novellái, regényei a boszniai nép szájhagyomány útján terjedő történelmének feldolgozásai. Mondhatnánk, hogy mesék, de nem gyerekeknek.

Többségében a török időkből fennmaradt mesét oszt meg velünk, ahogy ebben a novellás kötetben is teszi. Ezen válogatás három részre tagolható. Az első, egy hosszabb elbeszélés amiről a címét is kapta a kötet. A második, elbeszélések gyűjteménye. A harmadik pedig az “Arcok”.

A vezír elefántja, Travnik település életének egy furcsa időszakába enged betekintést. Új vezírt neveznek ki, aki véreskezű, mégis magányos. A vezír elhatározza, hogy egy elefántot hozat székhelyére, Travnikba. Az elbeszélés bemutatja a travnikiak életét, a világhoz való viszonyulásukat, és büszkeségüket, melyet egy elefánt tipor a sárba napról napra. A lakosok még a véreskezű vezírről is megfeledkeznek, és első számú ellenségüknek az elefántot tekintik. Andrićnak az elbeszélésmódja segít abban, hogy az olvasó beleélje magát, és úgy érezze, hogy ő is travniki, és olvasás közben azon gondolkodik, hogy hogyan is kellene megszabadulni ettől a hatalmas szürke állattól.

Többet magáról a történetről nem szeretnék elmondani. Mindenkinek magának kell végigkövetnie a harcot, és megtapasztalnia a végkifejletet 🙂 Maga a történet néha szomorkás, kétségbeesett, néha viszont vidám, és egyes szereplők mosolyt tudnak csalni az ember arcára még a legveszedelmesebb időkben is. Valóban mesébe illő elbeszélés.

A második rész a boszniai falvak meséi. Sajnálatos, hogy tőlünk nem messze lévő  ország népének a történetét nem ismerjük. Azé a népét, amelyet 4 vallás húz szét, több nemzetiségből állnak és a történelem sem volt hozzá túl kegyes. Pedig népe békére vágyik. Csak ami az egyik nemzetnek béke, az a másiknak rabiga, és így nehéz a kiegyezés. Erről szól a “Levél 1920-ból” című elbeszélés is.

A többi elbeszélés nem ennyire kritikus. Inkább a boldogságról, reménytelenségről, megtapasztalásról és egyéb emberi érzésekről, értékekről szól. Mely elbeszélések akár a mi őseinkkel is megtörténhettek volna, és lehet, hogy meg is történtek, csak nem volt aki papírra vesse.

Az “Arcok” rész egy-egy embert mutat be. Nem is magát az embert, hanem a vele megtörténő érzékelést, észlelést és az arra adott reakcióját, viselkedését. Ezen dolgok velünk is nagyrészt megtörténnek, csak sajnos nem tartjuk annyira jelentősnek, jelen, rohanó világunkban, hogy megálljunk és elgondolkozzunk rajtuk. Vagy ha akkor éppen van is időnk, hogy eltűnődjünk a jelenségen, később az emlékezés homályába vész, és esztendők múltán esetleg egy kép, egy illat, vagy egy szó emlékezetünkbe idézi.

Aki hagyományos történeteket akar olvasni, aminek van eleje, közepe és vége, annak nem biztos, hogy Andrić elbeszélései tetszeni fognak. Nem mintha ezeknek nem lennének meg a fenn felsorolt elemei, csak nem ilyen éles határvonallal. Az embernek olyan érzése van Andrić műveit olvasva, mintha belecsöppenne egy közösség életébe egy kis időre, de még ott van, addig nem változtat rajta, hanem csak szemléli az élet folyását, egy-egy szereplő szürke, de mégis valamiben más hétköznapjait.

ISBN: Nem találtam
Magvető Kiadó, 1963
Terjedelem: 291 oldal
Bolti ár: –

(Összes olvasás: 32 . Ma 1 ember volt rá kíváncsi)
0

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*