Dan Simmons: Hyperion – Könyvek, ahogy én látom

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.

Dan Simmons ezen regénye már tavaly szerepelt a várólista csökkentésemen, azonban a terjedelme miatt és mert ez a kötet egy négy részes sorozat bevezető része, valahogy mindig egyre hátrébb tolódott. Az idei várólista csökkenésnél már csak a tartalék polcra került fel, viszont úgy látszik ez is elég volt ahhoz, hogy végre nekikezdjek.

Sok jót hallottam és olvastam a könyvről, és a molyon akárki elkezdte olvasni, csak pozitív hozzászólásokat kapott. A sok díj mellett (pl. Hugo-díj, Locus-díj) az is a regény mellett szólt, hogy a molyok értékelése alapján a 38. legjobb sci-fi könyv közé tartozik. Igen, nekem is kicsit túl sok volt a tömjénezés és tartottam tőle, hogy ki fogok lógni a sorból, mint már oly sokszor. De tévedtem.

A fülszöveg nem árul el túl sokat, mindössze egy kalandos történetet ígér, melyen hét zarándokot kísérhetünk el utazásán a Hyperion nevű bolygón lévő Időkriptákhoz. Ezen hét ember az élet- és a birodalom teljesen más területeiről származnak, az egyetlen ami összeköti őket az a sorsuk és az életútjukon egy pont, melyet Hyperionnak hívnak.

A zarándokok az első találkozásuk alkalmával megegyeznek, hogy mindenki elmeséli a saját történetét az út folyamán, hogy jobban megismerjék egymást, valamint hogy rájöjjenek mi az a közös kapocs bennük, ami a kiválasztásukhoz vezetett. Ennek köszönhetően a kötet hat kisregényt foglal magába, valamint magának az útnak a történetét. Jogos a kérdés, hogy miért csak hat történetet említek, mikor heten vannak. A válasz egyszerű: egyikük eltűnik útközben. Valamint azt is megtudjuk az elején, hogy egy közülük valószínű, hogy a Számkivetettek kémje. Vajon ki a kém és ki tűnik el? Vagy ez egy személyt takar?

A regény eleje egy kicsit kusza volt, mint az lenni szokott a bevezetőknél. Lassan kezdett ugyan kitisztulni a kép, de olyan érzésem volt, mintha nem is sci-fit olvasnék, hanem egy fantasyt, amit még jobban megerősít a Yggdrasill nevű bárkafa “űrhajó”, nem beszélve az Időkriptákról és Shrike Egyházáról. A történetek, melyeket a szereplők mesélnek egymás után, egy vérbeli fantasy világot jelenítenek meg, azonban, ahogy halad az ember egyre tovább, lassan minden egyes varázslat mögött felsejlik a tudomány és lehull a lepel. Dan Simmons úgy írta meg a történetet, mint egy igazi bűvész.

Az igazság a történetek mögött bújik meg, ugyanis minden egyes mese, amit a szereplők elmondanak, más-más szemszögből és stílusban mutatja be a rettentően összetett Hegemónia világát. Olyan, mintha mindegyik zarándok egy másik regény szereplője lenne, de mégis vannak olyan pontok és események, melyek átfedik egymást. Szabványéveiket tekintve közel egykorúak, mégis a kor technikai vívmányainak köszönhetően akár pár száz év is lehetett köztük. Hiszen aki a Hálóban mozgott, annak csak egy szempillantás volt egyik bolygóról a másikra lépnie, még a peremvidékre utazók kénytelen voltak a hagyományos utazási eszközöket igénybe venni és több hónapig, vagy akár évekig transzban lenni az út folyamán.

Időnként felbukkan John Keats, XIX. századi költő neve, ami valahogy majdnem mindegyik zarándok történetében szerepel. Van akinek a története szorosan kötődik Keatshez, és vannak olyanok, akiknél csak említés szintjén találkozunk vele. Azonban érdemes megjegyezni, hogy maga a Hyperion bolygó is Keats egyik művéről kapta a nevét. Arra, hogy hogyan fonódik össze a XIX. századi költő élete és munkássága a XXIX. századi történettel, ezen kötetben nem kapunk egyértelmű választ, de remélem, hogy a folytatásban már igen.

Az az egy szerencse, hogy a kötet részekre tagolódik és minden egyes történet után megtud állni az olvasó egy kicsit. Ha nem lenne ez a tagolódás, akkor valószínű, hogy addig nem aludtam volna még a regény végére nem érek. Ha egy fejezetbe belekezdtem, akkor addig nem is sikerült abbahagynom még a végére nem értem. Lehettem bármilyen álmos és fáradt, a kíváncsiság erősebb volt, aminek persze a másnap látta kárát.

A zarándokok különbözősége teszi lehetővé, hogy mindenki megtalálja a hozzá közel álló személyt és történetet. Nekem mindössze Kassad ezredes története lógott ki a sorból, mert vele valahogy nem tudtam azonosulni, egy pillanatra sem. Akinek viszont sikerült a két ellenpólust megtestesítenie, az nem más, mint Silenus a költő. Az ő személyisége talán a legidegesítőbb az egész regényben, mégis a története annyira mai, hogy szimpátiát ébreszt az olvasóban. Persze, mindegyik elbeszélés egy kicsit a jelenből van, hiszen ha a sorok között olvasunk, felfedezhetjük a mai világ kritikáját.

A regény végére kitárul előttünk a Hegemónia ellentmondásos világa, valamint a háttérben meghúzódó mesterséges intelligenciák szerveződései is. Felsejlik bennem a kérdés, hogy milyen párhuzam fedezhető fel Keats Hyperionja és Dan Simmons ezen regénye között? Talán a második kötetben részesei lehetünk a “Titánok” bukásának, azaz a Hegemónia hanyatlásának, ami Hyperion bukásával veszi kezdetét?