Ivo Andrić: Vihar a völgy felett

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Ivo Andrić: Vihar a völgy felett

1806 október utolsó péntekén még összeültek a bégek a csarsijában, ugyanis nyugtalanító híreket kaptak. Az a szóbeszéd járta, hogy nemsokára a városba érkezik a francia főkonzul. Ha pedig jön egy főkonzul, akkor jön majd a következő is. Először a francia, utána majd a bécsi, és az orosz sem maradhat el. Mi lesz így a nyugodt kisvárosból?

Nem is kellett sokat várniuk a travnikiaknak, hiszen a rákövetkező év februárjában meg is érkezett Jean Daville úr. Azt nem mondhatjuk, hogy szívélyes fogadtatásban lett volna része a városlakóktól, de nem ölték meg rögtön, és már ez is valami. A vezír már kedvesebben fogadta, ami annak is volt köszönhető, hogy szimpatizált a franciákkal.

A történet Bosznia-Hercegovina közepén fekvő kisvárosban játszódik, a török hódoltság alatt. Travnikot Vezírvárosnak is nevezték, ugyanis a század közepéig ez volt a legjelentősebb város a tartományban és a vezír székhelye is itt volt. A lakosok el voltak vágva a nagyvilágtól, de nem is nagyon voltak kíváncsiak arra, hogy mi történik a völgyön kívül. A hírek eljutottak hozzájuk, hiszen a területen átvezető kereskedelmi útvonal érintette a várost, de a változás szele már elkerülte. Nem csoda, hogy felzaklatta a bégeket a hír, hogy konzulátus nyílik a városban.

A regény több mint hét év történéseit meséli el, a francia főkonzul megérkezésétől egészen a távozásáig. Egy igazi “kisvárosi” krónikát kapunk, amire az eredeti cím is utalt (Travnička hronika).

A kötet több mint négy évet várt arra a polcomon, hogy végre elolvassam. Pedig nem volt egyszerű beszerezni, hiszen mindössze egy kiadást élt meg magyarul, és nem túl sok példány maradt fenn belőle. Amikor nekikezdtem olvasni, csak akkor láttam, hogy egyes helyeken a Bosznia-trilógiába sorolják, a Híd a Drinán és A Kisasszony kötetekkel egyetemben. Ezek után már kijelenthetem, hogy a trilógia mindhárom kötetét olvastam. De mielőtt valaki azt hinné, hogy történeti szál köti össze a regényeket, ki kell ábrándítanom. Mindössze arról van szó, hogy mindhárom regényt Ivo Andrić jegyzi, és a történetek Bosznia-Hercegovinában játszódnak.

A Travniki krónikák nem egy pörgős, akció-dús történet, de unalmasnak sem mondhatnám, hiszen egy olyan többnemzetiségű városban, ahol négy vallás hívei is képviseltetik magukat, mindig történik valami. Andrić nem csak Travnikot mutatja be az olvasónak, hogy milyen is volt a XIX. század elején, hanem a lakosokat is. Mindig azok voltak előnyben, akik az éppen uralkodó nemzethez tartoztak, akárcsak Bosznia-Hercegovina más területein. A történet idejében a törökök és a muzulmánok voltak nyeregben, és a többi nemzet és vallás csak a megtűrt kategóriába esett. A főkonzul megérkezésével azonban a nagyvilág köszönt be a kisvárosba. Majd később, a bécsi főkonzul megérkezésével már három nagyhatalom képviselője tette tiszteletét a Vezírvárosban.

Az etnikai zavargások, a lakosok egymáshoz való viszonyulása köszön vissza a könyv lapjain. Andrić ráadásul igazi krónikás is volt, így a kiemelt szereplők, még ha csak egy fejezet erejéig is kerültek erre a posztra, teljes életútját megismerhetjük. Megtudjuk azt is, hogy Jean Daville milyen életpályát tudhatott maga mögött, akárcsak a folyamatosan cserélődő vezírek kinevezésének történetét, vagy éppen a konzulátuson szolgáló emberek múltját. Lehet, hogy a kelleténél több információnak érezzük ezeket a bemutatásokat, viszont néha tényleg szükségesek ahhoz, hogy megismerjük az eseményekben szerepet játszó személyek motivációját, belső mozgató rugóját.

A XIX. század eleje igen mozgalmas volt, hiszen Napóleon végigtrappolt Európán, és eljutott egészen Moszkváig, ahol az orosz tél térdre kényszerítette, és kénytelen volt nagy veszteségek árán visszavonulni. De hogyan hatott mindez Travnik lakosságára, ahová időközben megérkezett a bécsi konzul is? Érdekes végigkövetni a két főkonzul viszonyulását egymáshoz, illetve az éppen aktuális vezír viselkedését is a konzulok irányába. Néha megmosolyogtató dolgok kerülnek felszínre, máskor viszont megdöbbenünk azon, hogy ennyire távol a frontvonalaktól is, mekkora hatása van a gyűlöletnek.

De nem kell ahhoz két nemzet háborúja, hogy feszültséget okozzon. Elég csak a török szultánt leváltani, és az egész birodalom megbolydul. Az egyik vezér jön, a másik…vagy megy, vagy kivégzik. Attól függ, hogy mekkora a szerencséje, és mennyire leleményes.

Ivo Andrić jól tudta érzékeltetni, hogy egy ilyen elszigetelt városra is mekkora hatást gyakorol a világban történő események sora. Az addig jó szomszédságban lévő különböző nemzetiségű és/vagy vallású emberek egyik pillanatról a másikra ellenségekké tudnak válni, és az erőszaktól sem riadnak vissza. A csőcseléket könnyű föltüzelni, és ilyenkor ártatlanok isszák meg a levét. A vezír nem avatkozott bele a kisebb lincselésekbe, hiszen alkalmanként szükségesnek látta, hogy a felgyülemlett nemzeti/vallási feszültségek levezetődjenek, és ezt követően beálljon a viszonylagos béke, mely leginkább az elkövetett gaztettek miatti szégyenből fakadt.

Annak ellenére, hogy valóban jó korrajzot kapunk, be kell vallanom, hogy a végére már kezdtem kicsit unni a történetet. Attól kezdve, az olvasás mellett kezdtem figyelni arra is, hogy mi az ami miatt elkalandozik a figyelmem. Ez nem más, mint a hosszú körmondatok. Hihetetlen, hogy mennyi mindent bele tudott sűríteni Andrić egy-egy mondatba, aminek a végén már azt sem tudtam, hogy miről szólt az eleje. Megfigyeltem, hogy olykor a féloldalt elfoglaló bekezdés csak azért áll két mondatból, mert a második mondat három vagy négy szavas. De akadtak olykor olyan bekezdések is, melyeknek csak a vége tartalmazott pontot.

Aki szereti a történelmi regényeket, és kifejezetten a XIX. század eleji eldugott kisváros eseményei érdeklik, annak csak ajánlani tudom a regényt. Másoknak egy kicsit nehezebb falat lehet a konzuli időket feldolgozó történet, bár akadnak olyan részek benne, amik lekötik az ember figyelmét. Szerintem jó ez a regény, csak a végéből kellett volna kicsit lecsípnie az írónak.

Ivo Andrić rajongóknak pedig kötelező, még akkor is, ha nem üti meg azt a mércét, amit a jugoszláv Nobel-díjas írótól elvártunk volna.

Na, ilyen egy jó könyv

ISBN: –
Új Magyar Könyvkiadó, 1956
Fordította: Csuka Zoltán
Terjedelem: 446 oldal
Bolti ár: –

(Összes olvasás: 11 . Ma 1 ember volt rá kíváncsi)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*