Ahmed Szadavi: Frankenstein Bagdadban

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Ahmed Szadavi: Frankenstein Bagdadban
Ahmed Szadavi: Frankenstein Bagdadban

Történetünk Bagdadban játszódik, a pokolgépek városában, a megszállást követően. Páncélozott terepjárók járják a várost, és őrzik a rendet. Ez a látszat. Valójában nincs semmilyen rend. Naponta akár tucatnyi pokolgép is robbanhat a városban, és nem válogatnak az áldozatok között. Aki arra szánja magát, hogy kiteszi a lábát a házból, az életét kockáztatja. Sokan elhagyják, a múltban még virágzó várost, és vidékre menekülnek. Akik pedig maradnak, azoknak a terror a mindennapjuk részévé válik.

Hadi, az ócskás már több merényletet is túlélt, és sok mindent látott. Azt mégsem tudja feldolgozni, hogy a pokolgépek által szétszaggatott testek nem részesülhetnek tisztes temetésben, vallási okokra hivatkozva. Ez készteti Hadit arra, hogy a “gazdátlan” testrészekből összeállítson egy hullát, abban a reményben, hogy így már hajlandóak lesznek méltóképpen elhantolni a testet, és a tucatnyi ember, akiket belevarrt, legalább részben méltósággal távozzanak erről a világról. Azonban egy viharos napot követően, miután az utolsó hiányzó részt is rávarrta a testre, a hulla eltűnik az udvarról…

Az életre kelt rém történetét jól ismerhetjük Mary Shelley: Frankenstein című regényéből. Oly sokan feldolgozták már, hogy se szeri, se száma a regényeknek, filmeknek és játékoknak. Készítettek már belőle romantikus, horror, sci-fi és fantasy történetet is. Mégis, úgy érezhetjük, hogy az alkotók, olvasók és nézők nagy része nem ismeri az eredeti művet. “…a címlapot nézte, amelyen a Frankensteinné maszkírozott Robert De Niro nézett farkasszemet az üldözőivel.” (169. oldal) Mi a gond az idézettel? Az, hogy Frankenstein nem a szörny neve volt, hanem a doktoré, aki létrehozta a szörnyet. Mary Shelley nem adott nevet Frankenstein teremtményének, ugyanis abban az időben még tartotta magát az a népi szokás, hogy aminek nem adsz nevet, az nem is létezik. („Ő, akit nem nevezünk nevén” – Harry Potter sorozat)

Ahmed Szadavi regényében kicsit keverednek a fogalmak, hiszen egyszer Rémként emlegetik, egyszer Szörnyként, és egyetlen egyszer a fenti idézetben Frankensteinnek. Viszont a nép körében a hibás elnevezés vert gyökeret, és csak úgy tudják elképzelni lelki szemeik előtt a lényt, ha Frankenstein néven emlegetik.

A kis értelmezési kitérő után kanyarodjunk vissza magához a történethez. Szadavi egy szépirodalmi művet tett le az asztalra, amiben keveredik a horror, a fantasy és a realizmus. Igaz, hogy az események a Rém körül forognak, mégsem ő van a középpontban. Ő csak a hátteret biztosítja a többi szereplő életének megismeréséhez. Hadi, a nagy mesélő, az ócskás, aki egy lerobban házban tengeti mindennapjait és antik bútorok, használt tárgyak kereskedésével tartja fenn magát, és a valóság elől az alkoholba menekül. A szomszédja, az idős asszír keresztény özvegyasszony, Elisva, aki egyedül él a nagy házban és még mindig abban reménykedik, hogy a húsz évvel korábban, a háborúban elesett fia egy nap visszatér hozzá. Mahmud al-Szavadi, a fiatal, feltörekvő újságíró, aki Bagdadba menekült szülővárosából, igyekszik megélni a zűrzavaros időkben és életben maradni a pokol városában.

A sorsok könyve ez, mely magába foglalja a különböző felekezetekhez tartozó emberek tragédiáját, fájdalmát, kilátástalanságát és reményvesztettségét, mindezt a XXI. század hajnalán. A Rém testesíti meg ezeket a fájdalmakat, akiben az ártatlan áldozatok testrészei bosszúért kiáltanak. A Rémbe költözött szellem hallja a hívószót, de miután megbosszul egy áldozatot, a benne lévő testrész bomlásnak indul, így azt pótolnia kell, ha mindenkit meg akar bosszulni. Egy idő után azonban már nem ártatlan áldozatokkal pótolja ki a cserére szoruló részeket, hanem saját áldozataiból. Igaz, hogy ezek bűnösök, de hallja a hús szavát, melyek elpanaszolják, hogy ők is valaha áldozatok voltak.

Szadavi betekintést nyújt az amerikai megszállás alatt lévő Bagdad mindennapjaiba. Az egyéni sorsokat mutatja be, de ezen keresztül elénk tárul a városban élő emberek mindennapjai is. Nincs olyan pokol, amibe az ember egy idő után bele ne fásulna. Menekülne, de valami mégis visszatartja. Lehet ez egy emlék, egy remény, vagy a kilátástalanság érzése is. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud, amíg egy pokolgép véget nem vet az életének. Persze, sokan vannak akik kihasználják ezt a helyzetet és saját vagyonosodásukat látják a káoszban. A volt rezsimből is páran átmentették magukat, és most az új urat szolgálják, abban reménykedve, hogy innen is esik le nekik valami.

Sokaknak a családja már elmenekült a városból, vagy akár az országból is, hiszen a vérbosszú hagyománya még mindig él, és a fundamentalista vallási csoportok nem kímélnek senkit. A babonaság nem csak a tudatlanok privilégiuma, hiszen az államapparátus is alkalmaz jósokat a merényletek színhelyének meghatározására. A gyűlölet és bosszú a karhatalom tehetetlenségéből adódóan szabadon pusztít a városban.

Be kell vallanom, hogy amikor a kiadó bejelentette a könyv megjelenését, nem nagyon mozgatott meg. Később azonban egyre érdekesebb információk láttak napvilágot a kötetről, ami kezdte felkelteni az érdeklődésemet. Végül úgy döntöttem, hogy a horror címke ellenére mégis adok neki egy esélyt. Milyen jól tettem 🙂 Hiszen már az elején beszippantott a történet, azzal, hogy nem a Rémre koncentrált, hanem a város lakóira és azok mindennapjaira.

Érdekelt, hogy hová fut ki a szereplők története. Miként élik meg a mindennapokat a pokolban, ami számukra az otthont jelenti. Más szemszögből láttam rá a bagdadi hétköznapokra, melyek csendjét folyamatosan megzavarták a harci helikopterek dübörgései, a közelben- vagy éppen a távolban robbanó pokolgépek, az öngyilkos merénylők. Az üzletek továbbra is üzemeltek, még volt vásárló és volt vendég. Sorba állni kenyérét már veszélyesebb volt, mert a nagyobb tömegek csak úgy vonzották az öngyilkos merénylőket. De az élet ment tovább a maga útján…

Ráadásul az író olyan művészien egyensúlyoz a fikció és a valóság határán, hogy néha úgy éreztem, hogy erre, másszor arra dőlök, és merülök bele a történetbe. Ennek köszönhetően kétféleképpen is olvasható a regény. Az egyik egy teljesen fikciós, mondhatni fantasyvel átszőtt történet, még a másik egy városi legendával fűszerezett realisztikus kép, a megtépázott Bagdadról és lakóiról. Az arab mesélők mindig is szerették a miszticizmust, ami körüllengi a történeteiket. Ebben az esetben is nagyon jót tett a regénynek ez a fajta mesélésmód. Az emberi érzelmek teljes skáláján végigzongorázik, és a legváratlanabb pillanatokban ugrik feljebb vagy éppen lejjebb egy oktávot, ezzel is megragadva az olvasó lelkét, hogy még jobban beleszője a történet kusza szálaiba.

Olvasás közben jött a hír, hogy a regényt nevezték Arthur C. Clarke-díjra, ami meglepett kissé, hiszen sci-fi rajongóként nem érzem úgy, hogy ez a regény ebbe a zsánerbe tartozna. De azt sem érzem, hogy horror lenne. Igaz, a beskatulyázás nem az én reszortom. Tegyék ezt azok, akik értenek hozzá. Én szépirodalmi polcra helyezném a kötetet. A lényeg, hogy megtalálja az olvasóközönségét.

Most jön a fogós kérdés: kinek ajánlanám a könyvet. Az előző bekezdés rávilágított arra, hogy a műfaji besorolása nem is annyira egyszerű, tehát ez alapján nem tudnám azt mondani, hogy milyen ízlésű olvasók forgatnák nagy kedvvel a kötetet. Szerintem tegyen vele mindenki egy próbát. Aki az első pár fejezet után úgy érzi, hogy ez nem neki szól, az nyugodtan tegye le. Bár, szerintem ők lesznek kisebbségben, hiszen már az elején olyan hangulatot teremt Szavadi, hogy az emberek többsége nem fogja tudni letenni a könyvet.

A kötetet köszönöm az Athenaeum Kiadónak.

Csak ajánlani tudom!

ISBN:978 963 293 828 8
Athenaeum Kiadó, 2019
Fordította: Gellért Marcell
Terjedelem: 344 oldal
Bolti ár: 3999,- Ft

A kötet megvásárolható közvetlenül a kiadói csoporttól is, IDE kattintva.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*