Jennie Melamed: Lányok csöndje

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Jennie Melamed: Lányok csöndje
Jennie Melamed: Lányok csöndje

Sok téma van, amihez nem mernek hozzányúlni az írók. Legjobb példa erre a Lolita, amiért kapott hideget-meleget Nabokov. Persze, vannak olyanok is, amiket csak meglovagolnak egyes szerzők és az olvasók szájíze szerint, eltúlozva tálalnak, hogy a mélységekig el se jussanak. A kiskorúak megrontását is sokféleképpen lehet tálalni. Legjobban azt a módszert szeretik az írók, ahol az olvasóból felháborodást, undort és gyűlöletet tudnak kiváltani. Ennek van hatása és visszhangja is.

Jenni Melamed teljesen más oldaláról közelítette meg a témát: a reménytelenség felől. Ennek köszönhetően, olvasás közben úgy érezhetjük, mintha Melamed mesélné el nekünk a történetet. Ilyenkor csak mi, a könyv és a mesélő létezünk, a külvilág megszűnik.

Beteg világban élünk, aminek részhalmaza az a sziget, ahol a regény szereplői élnek. Valóban disztópiáról van szó, de semmiféleképpen nem poszt-apokaliptikus történetről. Olvasás közben eszembe jutott A falu című film, ahol a közösség a világ gonoszsága elől menekült el egy elzárt helyre. A Lányok csöndjében éppen a gonoszságot próbálják benntartani a társadalmukba és a mindennapok részévé tenni.

A sziget, ahol a történet játszódik, egy olyan társadalmat mutat be, ahol a lányok és Atyják között különös, “szent” kötelék van. Ennek a “szent” köteléknek a nevében kötelesek szó nélkül tűrni esténként apjuk ránehezedő súlyát. Azt nem tudjuk meg, hogy hány éves kortól válik gyakorlattá ez a kapcsolat, de elég fiatalon. Az első menstruációt követően az apa már nem érhet a lányához, de ez csak egy kis szünet a  termékenység nyaráig.

Ebben a kis közösségben a nők el vannak nyomva. Nincs más dolguk, mint végezni a hétköznapi tevékenységeiket és csöndben lenni. A szülés az egyetlen alkalom, amikor csoportosan összegyűlhetnek, férfi felügyelet nélkül. Senki nem akar lányt szülni, hiszen ismerik a rájuk váró sorsot.

Aki szaftos leírásokra vágyik, az inkább válasszon magának egy “mamipornó” kötetet, mert itt nem fogja megkapni. Melamed nem boncasztalnak használja a történetet, ahol egyes rétegek megpiszkálása után a világ elé tárja az éjszakák szenvedéseit. Ő a lányokra koncentrál, akiknek vannak vágyaik és reményeik, de a szavukat senki nem hallja meg. A sziget egy szimbólum, a bezártság, a sorsközösség és az elszigetelődés jelképe, egy olyan kis világ amit ezek a lányok nem tudnak elhagyni. Kijárásuk csak a vándoroknak van az Óföldre, de rémmeséken kívül semmilyen információt nem adnak át a szigetlakóknak. Ennek köszönhetően, a szigeten élőknek egy torz világképük alakul ki az Óföldről, vagyis a valóságról, ami a normális létet jelenti.

A történetben előkerül a menekülés vágya és megvalósítása is. Ezek csak kósza gondolatok, esetleg magányos hangok a sötétben, így nagyobb visszhangra nem találnak. Egy napon azonban titkokra bukkannak, amik lámpást gyújtanak a holdtalan éjszakában, melynek fényénél újabb és újabb titkok kerülnek a fénycsóvába. A lázadás elkerülhetetlen, de mivel nincs ismeretük a lányoknak magának a forradalomnak a fogalmáról sem, így próbálkozásuk is esetlen. A párhuzam a valósággal, és a szimbolizmusa teljes erejével sújt le az olvasóra.

Mindannyian a saját világunkban élünk, de van valamilyen kapcsolatunk a külvilággal. Viszont, a fiatalon molesztált lányok többsége a saját kis szigetére zárkózik be és nem találja a kapcsolatot a világ többi részével. Bezárkózottságukban egy másik szigetet képzelnek el, ahol nincs molesztálás, ahol azt ehetik amit akarnak, ahol nincs éjszaka, csak örök nyár és örök világosság.

A történetben váltakoznak a szemszögek, aminek köszönhetően több lány nézőpontjából ismerhetjük meg az eseményeket és a reakciójukat. Mégsem találunk egyetlen olyan részt sem, ahol egymással beszélnék meg az éjjel történteket. Hogy miért? Mert mindenki áldozat és attól nem lenne könnyebb, ha szembesülnének azzal, hogy másokkal is ugyanúgy bánnak. Védekezni ellene pedig nem tudnak.

Könnyű lenne disztópiaként kezelni a regényt és azt mondani, hogy ez csak egy író elmeszüleménye. Azonban a probléma jelen van társadalmunkban is, csak éppen nem csoportosulnak egy szigeten a molesztálók és szexuális zaklatók. Az áldozatok pedig köztünk járnak, mégis a saját kis szigetükön élnek, ahonnan a segélykiáltásuk csak nagyon ritkán jut el a megértő fülekhez.

Amikor egy ilyen történetről hallunk a tévében, vagy olvasunk az újságban, mindig egy kérdés merül fel bennünk: “hogy lehet ilyenre képes egy ember?”. Pedig a helyes kérdés az lenne, hogy “miért nem vették észre hamarabb?” Mert apuci köztiszteletben álló férj, aki megbecsülésnek örvend a közösségben. Sokszor pedig anyuci is bűntárs (akárcsak a regényben), aki nem akarja, vagy nem tudja megvédeni a gyermekét. Nehéz ezeknek a nőknek is szembenézniük a ténnyel, hogy akit szerettek és szerelemből mentek hozzá, az kislányokat molesztál. Sokszor a féltékenység is közrejátszik, ahol az anya nem tudja elviselni, hogy a lányuk tölti be az ő helyét a hitvesi ágyban. Persze ez nem mentség, hiszen egy ilyen beteg elme nem érdemli meg a családot és nincs miért védeni sem.

A regényben jó fel van dolgozva a családon belüli egymáshoz való viszonyulás. Hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy akik jelenleg anyák, azok pontosan tudják, hogy mi történik esténként a négy fal között, hiszen ők is voltak lányok. Tűrnek, mert számukra ez a “normális”. A közösség törvényei pedig nemhogy nem tiltják apa és lánya kapcsolatát, hanem egyenesen előírják!

Mint az elején írtam, egy beteg világban élünk. Azonban ne higgyük azt, hogy nincsenek ennél is betegebb részhalmazai.  Sok szenvedés van a Földön, amire nem is akarunk odafigyelni, vagy egyszerűen csak belefásultunk. Nem csak a Föld haldoklik, hanem a társadalmunk is. Mindent leszabályozunk, újabb és újabb törvényeket hozunk, miközben a családon belüli erőszakot figyelmen kívül hagyjuk, és mintegy a szőnyeg alá söpörjük a problémát. Ettől a probléma nem szűnik meg, csak éppen nem kerül a fősodorba a híre. Ha elég sokáig tudjuk elnyomni a létezésének a gondolatát is, egy idő múlva már meg is feledkezünk róla. Majd egy halálesetet követően rácsodálkozunk, hogy ilyen is létezik.

A regény nem csak a problémára próbálja felhívni a figyelmet, hanem arra is, hogy figyeljünk egymásra és ha látjuk, hogy valaki a saját szigetén ragadt, akkor segítsünk neki és legyünk révészek. Ne azt kérdezzünk magunktól, hogy hogyan volt képes erre az elkövető, hanem arra, hogy mit élhetett át az áldozat és mekkora törést jelenthet ez az életében.

A könyv valószínű nagy médiavisszhangot fog kapni, hiszen szépirodalmi formában dolgoz fel egy olyan témát, amiről legszívesebben senki sem venne tudomást. De a probléma létezik, és ha elmarad a médiavisszhang az csak a társadalmunk szegénységi bizonyítványát állítaná ki.

Várható megjelenés: 2018. január 17.

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak.

IMÁDTAM

ISBN: 978 963 293 326 9
Athenaeum Kiadó, 2018
Fordította: Diószegi Dorottya
Terjedelem: 384 oldal
Bolti ár: 3699,- Ft

A kötet megvásárolható közvetlenül a kiadói csoporttól is, IDE kattintva.

Mások pedig így látják:
Könyv és más
A művészet nyelve

(Összes olvasás: 514 . Ma 1 ember volt rá kíváncsi)
2+

One Reply to “Jennie Melamed: Lányok csöndje”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*