Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016

Amikor a Gabo SFF bejelentette, hogy magyarul kiadja Jonathan Strahan szerkesztésében megjelenő antológiát, megörültem, hiszen olyan ritkán jut a magyar olvasó novellaválogatáshoz a zsánerben. Jonathan Strahannak ez már a tizedik ilyen jellegű válogatása. Valljuk be, hogy nem kis rizikót vállalt ezzel a kiadó, hiszen hazánkban az egyik legkevésbé fogyó kötetek az antológiák. Pedig ezek azok a könyvek, melyek ízelítőt nyújtanak az egyes írók munkásságaiból. Nem beszélve arról, hogy nagyon jó lehetőség lenne a magyar írók számára is egy hasonló kötet, hogy eljussanak az olvasókhoz, akik bizalmat szavazhatnának egy-egy novella után az írójuknak.

Nos, végre kezünkbe vehettük a 2015-ben megjelent legjobb scienece fiction és fantasy novellákat, összegyűjtve. Csak ilyenkor felejtem el mindig, hogy a “jó” egy szubjektív fogalom, a “legjobb”-ra pedig ez a kijelentés fokozottan igaz. De az is lehet, hogy csak túl sokat vártam el és ennek köszönhető a csalódottságom.

Az ember a kezébe veszi a kötetet, felüti a tartalomjegyzéknél és rögtön két ismert névvel találja szembe magát. Neil Gaimant azt hiszem nem kell bemutatnom senkinek, valamint Paolo Bacigalupi neve sem cseng ismeretlenül a magyar olvasók számára. Végigfutva a tartalomjegyzéken, több ismert és pár, számomra új név is feltűnik a listába. A megelőlegezett bizalom így már megvan.

Neil Fekete kutya című írása indítja a kötetet az előszót követően. Egy korrekt novella, aminek van eleje, közepe és vége. Nem emelkedik ki túlságosan a tömegből, de írója stílusának köszönhetően, hangulatos olvasmány, meghintve egy kis rejtéllyel, izgalommal és misztikummal. Bemelegítésnek megfelelő, hiszen nem dobja be az embert rögtön a mély vízbe.

Ezt követi Paolo Hamuváros című novellája. Aki olvasta A felhúzhatós lányt, az tudja, hogy az írója elkötelezett természetvédő és műveiben általában erre helyezi a hangsúlyt. Sajnos, teszi mindezt olyan extrém, eltúlzó stílusban, hogy akármennyire is egyetértek vele, két lépést mindig hátrálnom kell. Egyszerűen pont azt nem éri el, amit szeretne, hogy hozzám, az olvasóhoz szóljon és elgondolkodjak azon, hogy milyen erőszakot követünk el a természeten. A Hamuváros is egy eltúlzott, logikai hibákkal telezsúfolt írás.

HamuvárosEzek után vártam, hogy lendüljön már be végre a kötet, mert vágytam valami nagy durranásra, a “hűha” érzésre. Sajnos, ez a kötet végéig nem jött el. Ugyanis a folytatásban egyre több unalmas, semmitmondó, üres írás várt rám. Mintha kiürültek volna az emberek és már csak korrekt iparosmunkára lennének képesek. Semmi új ötlet vagy gondolat. Mintha mindig ugyan azt dolgoznák fel, és mintha ugyanazon írói workshopba jártak volna. Persze, van pár olyan írás a kötetben, ami kiemelkedik a többi közül, viszont ezeket is csak jónak lehet nevezni. Elgondolkodva az antológia címén, igencsak megrémültem, hogy milyen lehet a felhozatal az angolszász nyelvterületen, ha ebből a nagy választékból ezek a legjobbak. Milyen lehetett akkor a többi?

A fenn említett jó írások közé tartozik Kelly Robson: Versailles vizei (amire még bővebben kitérek később), Tamsyn Muir: A mélytenger menyasszonya, Greg Bear: Indul a gép és Kim Stanley Robinson: Felszólalás. Valljuk be, hogy 27 írásból ha csak ennyi nevezhető jónak, az igazán rányomja a bélyegét az egész kötetre. Általában ennyi szokott lenni a nagyszerű novellák száma, melyért érdemes kézbe venni az antológiát. Itt viszont ezeknek sem sikerült pozitívba fordítaniuk az élményt.

Mivel főleg sci-fit olvasok, így elgondolkodtam azon is, hogy esetleg a fantasyk miatt ért a csalódás. Jobban megvizsgálva a dolgot, kijelenthetem, hogy ez így nem igaz. Sőt! Éppen hogy a fantasy írások voltak azok amik véleményem szerint jobban sikerültek, míg a sci-fik nagy része túl poros, ötlettelen és semmitmondó volt. A Versailles vizei erre a legjobb példa. Amikor elkezdtem olvasni, már az elején egy kis előítélet volt bennem, hiszen egy vízi-tündér állt az események középpontjában. Mégis, mire a végére értem, elismerően bólogattam Kelly Robson műve előtt, hiszen be tudott húzni és olyan hangulatot tudott teremteni, ami magával tudott ragadni.

VizitündérNem említettem még meg Usman T. Malik-ot, aki kezdő íróként került bele a válogatásba A koldusherceg és az eukaliptuszdzsinn című írásával. Maliknak van tehetsége az íráshoz és véleményem szerint nagy jövő áll előtte. Érdemes lesz rajta tartani a szemünket. Ez az írása még nem teljesen kiforrott, de a történetvezetése, és ahogy felépíti az egész mondanivalóját, az előrevetíti, hogy egy kis gyakorlással még nagy bestseller (ahogy manapság divatos jellemezni) regények kerülhetnek ki a kezei közül.

Gondolom feltűnt, hogy “írásokként” utalok az antológiában szereplő művekre. Ez annak köszönhető, hogy úgy érzem, novella nem sok került a kötetbe. Leginkább elbeszélésekkel és 1-2 kisregénnyel találkozhatunk. Azonban a napokban, a Mandiner.sci-fi oldalán, éppen a következő évi antológia beharangozásánál kialakult kisebb vita világított rá, hogy mi is ennek az oka. A “novella” meghatározására hívták fel a figyelmem, amiért felróttam a Gabo SFF-nek, hogy megtévesztő a címben a novella kifejezés (a kötet eredeti angol címe: The Best Science Fiction and Fantasy of the Year 10.) A meghatározást illetően igazat kell adnom Hannának és Pintér Bencének, hiszen figyelmesen átnézve a tartalomjegyzéket, valóban nem kisregény méretűek az írások (azért pár az elbeszélés kategóriába beleillik 😉 ). Rá kellett döbbennem, hogy valójában csak az emlékeimben hosszúak ezek a novellák. Minek köszönhető, hogy egy héttel az antológia elolvasása után így emlékszem?

Három napA válasz nem is olyan bonyolult. Ha visszaemlékezem, hogy milyen sokáig tartott egy-egy novella elolvasása, nincs is min csodálkozni. Volt olyan novella, amit három-négy nap alatt sikerült csak elolvasnom, ugyanis olyan unalmas, semmitmondó volt, hogy pár oldal után bealudtam. A főnököm örülhetett ennek legjobban, hiszen másnap kipihenve mentem mindig munkába.

Szubjektív, hogy kinek mi tetszik. Azt viszont kijelenthetem, hogy Jonathan Strahan ízlése igencsak eltér az enyémtől. Ha megnézem az elmúlt években megjelent magyar (hazai írók) antológiákat, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy versenybe szállhatnak az angolszász piacon. Nem is lesz nekik nehéz versenyben kerülni, hiszen egyre sűrűbben futok bele olyan angolszász irodalomba, melyen érződik az iparosmunka jelleg. Az ötletek hiányát túlírással próbálják kompenzálni, aminek következtében a történetek ellaposodnak és unalomba fulladnak. Csak ront a helyzeten, hogy a túlírás következtében a terjedelem egyre nagyobb, ami még jobban elriasztja az olvasót.

Végül, de nem utolsó sorban, elismeréssel adózom a “novellák” fordítóinak. Külön dicséretet érdemel részemről Kleinheincz Csilla a Liliom és szarv fordításáért! A jövőben igyekszem több elismeréssel adózni a bejegyzésekben a fordítóknak, hiszen nagyon sok múlik rajtuk, hogy mennyire hitelesen tudják átadni az eredeti mű hangulatát, mondanivalóját, és egyes esetekben a dallamosságát.

Annak ellenére, hogy ekkora csalódás volt számomra ez az antológia, remélem, hogy a Gabo SFF jövőre is folytatja a megkezdett munkát. Hiszen szeretem a novellákat és egy csalódás még nem a világ vége. Bizalmat szavazok a 2017-es válogatásnak is, aztán majd kiderül, hogy mennyire váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az biztos, hogy egy alacsonyabb elvárási szintről fogok belekezdeni az olvasásába.

Egyszer olvasható

ISBN: 978 963 406 326 1
GABO Könyvkiadó, 2016
Terjedelem: 607 oldal
Bolti ár: 4490,- Ft

Az antológia megrendelhető kedvezményesen, IDE kattintva.

Mások pedig így látják:
Amadea könyvszibilla
Szubjektív Kultnapló

(Összes olvasás: 60 . Ma 1 ember volt rá kíváncsi)
0

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*