Ira Levin: Rosemary gyermeke

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Ira Levin: Rosemary gyermeke
Ira Levin: Rosemary gyermeke

1967-ben a horrornak egy új válfaja született meg, amit Ira Levinnek köszönhetünk. Addig a filmekben és a könyvekben is a horror egyet jelentett a szörnyekkel, azonban Levin gondolt egyet és a feje tetejére állította a műfajt. A hatás pedig nem maradt el.

Szakított a hagyományokkal, és szereplőit nem egy istenháta mögötti kastélyba helyezte el, hanem a belvárosba, egy régi, neves bérházba. Az izgalmakat pedig nem szörnyekkel és szellemekkel kreálta, hanem kedves, vén szomszédokkal.

Rosemary Woodhouse, férjével együtt, a régóta kiszemelt, impozáns, kissé megkopott Bramford-házba költözik. Hutch, Rosemary régi ismerőse azonban szétkergeti a rózsaszín felhőt, amikor elkezdi felemlegetni a Bramford házban történt különös haláleseteket. A fiatal házaspár azonban nem vevő holmi szóbeszédekre, és nincs az az Isten, amiért letennének a hetedik emeleti, négyszobás, két fürdőszobás lakásról.

A beköltözést követően Rosemary nekilát helyrepofozni a lakást és saját ízlésének megfelelően berendezni. A férje, Guy mindeközben építgeti színészi karrierjét, amiből nem csak a lakás bérleti díjára telik, hanem új függönyökre, bútorokra és szőnyegekre. A szomszédok zöme idős házaspár vagy özvegy. Idővel azonban egyre nagyobb nyűgöt jelent Rosemarynek a kedves szomszédok állandó jelenléte, főleg a Castevet házaspáré, akiket bár kigúnyoltak férjével, mégis Guy egyre szorosabb kapcsolatba kerül velük.

Az idilli hangulatot azonban beárnyékolja egy fiatal lány öngyilkossága, aki az egyik hetedik emeleti lakás ablakából vettette le magát a mélybe. Mint kiderült, az áldozat megegyezik azzal a személlyel, akit a Castevet házaspár karolt fel az utcáról, megmentve az életét a gyors drogok általi haláltól. Rosemarynek eszébe jutnak azok a különös halálesetek, melyeket Hutch emlegetett. Egy örömteli esemény azonban eltereli ezekről az eseményekről a gondolatait. Végre teherbe esett, és Guynak is ível felfelé a karrierje.

Rosemary

Levin gyönyörűen építi fel a történetét. A feszültséget fokozatosan növeli és az enyhülést hozó fordulatokkal nemhogy csökkenne, még tesz rá egy lapáttal. Az ember elkezdi olvasni és egyszerűen nem tudja letenni, mert kíváncsi, hogy mi fogja várni a következő oldalon. Érezni, hogy valami készülődik a háttérben. Vannak gyanús jelek, de nem kapunk rá magyarázatot. Nekünk, magunknak kell megkeresni mindenre a lehetséges választ. És éppen ezért olyan nagyszerű a regény, mert nem egy adott félelemre épít, hanem az olvasó belső félelmére. Fokozza és húzza az eseményeket. Amikor pedig a gyanú árnyéka ráesik valakire, jön egy épkézláb magyarázat, hogy semmi okunk (Rosemarynek) a félelemre. De azonnal kapunk egy jelet is, hogy nincs azért minden rendben.

Ahogy már az elején is szó volt róla, Levin nem szörnyekkel és szellemekkel rémisztgeti az olvasóját, hanem az esemény előtti izgalomra épít. Hiszen a horrorfilmeknél sem a szörny megjelenésénél félünk (ott csak megijedünk). Ami az izgalmat és a félelmet fokozza, az a felvezetés, a fordulat előtti fokozott izgalmi állapot, amikor kíváncsian várjuk a végkifejletet.

A regény rámutat a modern társadalom rákfenéjére is. Az emberek nagy számban költöztek be a nagyvárosokba, hátrahagyva a közösségeket. Igaz, hogy olyan helyre kerültek, ahol sokkal több az ember, de sokkal magányosabbak is lettek. Elfordultak Istentől, hiszen az egy letűnt kor vívmánya, és inkább a technika, az orvostudomány felé fordultak. Persze a modern világ sem létezhet okkult dolgok nélkül, így másban kezdték el keresni, amit a vallásban nem találtak meg. A tévhitek sokkal gyorsabban terjedtek és termő talajra hullottak. Ha akkor lett volna internet, már a hetvenes évekre úgy elhülyült volna a népesség, mint mára.

Az egész regény a felvezetésre épít és talán éppen ezért olyan kiábrándító a vége. No persze, ha a ’60-as évek szemüvegén keresztül nézzük, akkor megdöbbentő, hiszen Levin olyan témához nyúlt, amihez előtte nem sokan. Ezzel megalapozta és kikövezte az utat az Omennek és az Ördögűzőnek, valamint sok más hasonló pszicho-horror filmnek és könyvnek. Az Omen valójában nem más, mint a Rosemary gyermekének továbbgondolása.

Demon Baby

Ez a regény adott lendületet a sátánista szektáknak, valamint új okkultista csoportok létrejöttének. Roman Polańskit is megihlette a regény, és 1968-ban vászonra is vitte a történetet. A sors fintora, hogy 1968-ban a Manson-család brutális mészárlásának esett áldozatul Polański nyolc hónapos terhes felesége, Sharon Tate. Talán Mansonék azt hitték, hogy Sharon Tate az új antikrisztust hordozza a szíve alatt? (Nem találtak összefüggést a két esemény között, de ki tudja? 😉 )

Az biztos, hogy ez a könyv igencsak megbolygatta az akkori állóvizet. Új irányt mutatott a horror világába, és újfajta rettegéssel ajándékozta meg a nézőket és olvasókat. Mára azonban már klasszikussá vált. A mai olvasók számára már inkább fekszik a misztikus-thriller besorolás, mint a horror. Mégis azt kell mondanom, hogy minden horror rajongónak kötelessége elolvasni ezt a könyvet (ha még nem tette), hogy tudja, honnan is indult a műfajnak ez az ága.

A bejegyzés először a Kritizátor oldalon jelent meg.

Na, ilyen egy jó könyv

ISBN: 978 615 5468 18 6
Agave Könyvek, 2014
Fordította: Varsányi Mária
Terjedelem: 256 oldal
Bolti ár: 2880,- Ft

A kötet megvásárolható közvetlenül a kiadótól is, IDE kattintva.

Mások pedig így látják:
PuPilla Olvas
Hiranneth világa
Könyv, egó, entrópia
Könyvkritikák
Gigi olvasmányai
Egy könyvfüggő vallomásai

(Összes olvasás: 84 . Ma 1 ember volt rá kíváncsi)
0

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*