Pavel Vezsinov: A sorompó – A fehér szalamandra

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Pavel Vezsinov: A sorompó - A fehér szalamandra
Pavel Vezsinov:
A sorompó – A fehér szalamandra

Volt egyszer egy Pavel Vezsinov (valódi nevén: Nikola Delcsev Gugov) nevű bolgár író, aki műveivel a ’70-es, ’80-as években belopta magát a magyar olvasóközönség szívébe. Azonban, ahogy teltek az évek, kikopott a neve a közhasználatból. Lassan a felejtés szürke ködébe veszett, oly sok más kiemelkedő írótársával együtt. Azonban az antikváriumok-, szüleink-, nagyszüleink polcain még találhatunk pár fennmaradt példányt Vezsinov műveiből.

Bevallom, hogy amikor fél évvel ezelőtt birtokomba került eme két kisregényt tartalmazó kötet, nem éreztem nagy ingerenciát az elolvasására. Ez azzal magyarázható, hogy a borító inkább elrettentett, mint megfogott, valamint az író neve sem csengett ismerősen. Azonban az Antikvárium.hu blogversenye megadta a kezdő lökést, és nem bántam meg. (Valójában Nemere István: A kozmosz korbácsa című regényével akartam nevezni, de aki elolvassa a linkelt bejegyzésem, az megérti, hogy miért nem tettem).

Témájában mindkét kisregény azonos alapon nyugszik, mégis teljesen különbözőek. A két főszereplő a darwini létra egy magasabb fokán áll, mint a “normális” emberek. Azonban amennyivel több van bennük, másból éppen annyival kevesebb, ezért is néznek rájuk furcsa szemmel. Dorotea (A sorompó) egy elmegyógyintézet lakója, aki alkalmanként képes más emberek gondolataiban olvasni, azonban a hétköznapi problémákkal nem tud szembenézni és nem is érti meg azokat. Fantáziája határtalan , és éppen ennek köszönhetően a való világot is másképpen éli meg. Története lehangoló, belső világa csodálatos. Hogyan is élhetne egy lány “normális” életet, ha a társadalom melyben él, bolondnak bélyegzi mert nem érti.

Neszi (A fehér szalamandra) hasonló Doroteához, azzal a különbséggel, hogy őt csak különcnek nézik, nem bolondnak. Már világrajövetele is eltért a megszokottól, hiszen lényegesen több időt töltött a biztonságos anyaméhben, mint az megszokott. Felgyorsult bioritmusának köszönhetően agyi kapacitása hatalmas, azonban az érzelmi szintje a nulla közelében mozog (pontosabban áll egy helyben). Tudásvágya kielégíthetetlen, de csak a természettudományok területén.

Mindkét kisregény középpontjában az ember áll, a társadalmi normákkal szemben. A szuperhősökkel ellentétben, szereplői súlyos teherként élik meg másságukat (és itt nem a manapság oly divatos értelmezésre gondolok), ami elkerülhetetlenné teszi a drámai végkifejletet. Szépirodalmi jellegéből fakadóan, nem csak egy bizonyos csoportnak szólnak a regények. Az pedig, hogy ezen két műve inkább a sci-fi felé húz, azt az iró a következőképpen magyarázta egy cikkében: “Kizárólag akkor fordulok a science fictionhoz, amikor eszméim és gondolataim a ‘normális’ irodalomtól eltérő formát követelnek.”

Vezsinov stílusát nem könnyű meghatározni. Azt lehet mondani, hogy mindig az elmondani kívánt esemény határozza meg. A sorompó elején nagyon hasonlított Nabokovhoz, és már magamban el is döntöttem, hogy ő számomra a bolgár “Nabokov”. Azonban később, ahogy a történet kezdett elbeszélésbe átmenni, és megszűntek a belső monológok, valahogy a leírásai is letisztultak. A fehér szalamandrában pedig teljesen más hangnem érzékelhető, azt is mondhatnánk, hogy szinte riporti a regény, melyben tudatja az olvasóval Neszi élettörténetét. Ezek a finom stílusbeli átmenetek tették a regényeket igazikká, hozták közelebb ezt a furcsa világot..

Amikor A fehér szalamandrát kezdtem el olvasni, olyan érzésem volt, mintha a Beszélnünk kell Kevinről sci-fi változatát tartanám a kezemben. Mi tagadás el is ment a kedvem egy kis időre, de ahogy egyre jobban haladtam a történettel, rá kellett jönnöm, hogy bár alapjaiban hasonlóak,  Lionel Shriver változata egy kifordított, beskatulyázott, közhelyekkel teli, erőltetett iromány, amiből éppen a lényeg maradt ki.

Vezsinov világa, gondolatai és mondanivalója kizökkentett a szürke hétköznapokból és rávilágított egyes dolgokra, amiket olyan természetesnek veszünk és lehet, hogy nem is azok. A társadalmi elvárások, amikkel időnként, lázadó ifjúként próbálunk szembemenni, bezárják az egyént egy olyan világban amiben lehet, hogy nem is érzi jól magát. Sűrűn eszembe szokott jutni egy The Twilight Zone rész, aminek a címére már nem emlékszem. Ebben a főszereplő már a sokadik arcplasztikáján esik át, azonban amikor lekerül a kötés, semmi változás nem tapasztalható, és az orvosok lemondanak róla. Ekkor látjuk meg az emberek arcát, melyek teljesen torzak, kivéve a “betegét” akié teljesen normális. Ki alkotja meg a szépség ideálját? Ki alkotja a társadalmi normákat? Jó felé haladunk? Vagy valahol elvesztettük emberségünk lényegét? A tudásért feladnánk mindent, vagy Neszihez hasonlóan inkább lemondanánk róla, csak egy pillanatra is érezzünk, még akkor is ha az nem örömöt okoz, hanem fájdalmat?

Eltűnt könyvek nyomában

Egy olyan világ kapuja tárult ki előttem, amin eddig még nem leshettem be. Zord, néha rideg, de mégis valóságos, a maga furcsa módján. Aki vállalkozik rá, hogy egy kis időre kiemeli a fejét a rózsaszín ködből, annak jó választás ez a két kisregény. Ha nem találod az otthoni könyvespolcon, akkor érdemes sietni, mert már csak pár példány elérhető az Antikvárium.hu-n.

Na, ilyen egy jó könyv

ISBN: 963 211 631 3
Kozmosz Könyvek, 1985
Terjedelem: 260 oldal
Bolti ár: –

(Összes olvasás: 42 . Ma 1 ember volt rá kíváncsi)
0

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*