Japánról a többségnek a szamurájok, a busidó, a manga, az anime, a cosplay, a kimonók… és még sorolhatnám, mi minden jut eszükbe. Ezzel én sem vagyok másképpen. Mindenkinek van egy kedvenc történelmi időszaka, vagy éppen kulturális területe ami a kedvence, vagy amit kicsit jobban ismer. De egy átfogóbb képet kapni Japán történelméről már nagyobb energiabefektetést igényel. Eddig talán így is volt. Lesley Downer megpróbálkozott a lehetetlennel, és egy rövid kötetben összesűrítette 16 évezred történetét.
Első ránézésre lehetetlen küldetésnek tűnik mindössze 260 oldalba besűríteni mindazt amit érdemes tudni Japánról. Fennáll a veszélye, hogy száraz, unalmas, felsorolásokkal teli szöveget kapunk, és nem nagyon lelkesíti az olvasót a kötet elolvasása. Downernek viszont van hozzá tehetsége, hogy bár csak a felszínt kapargassa, mégis érdekessé és izgalmassá varázsolja a történetet. Mondhatni, hogy kis színesekből áll össze az egész kötet, ami bevonzza az olvasót…és ott vannak a nagyon hasonló japán nevek, melyek nyomon követhetetlenül összekuszálják a szálakat.
16 évezred…hihetetlen időtartam…de valamikor i.e. 14 500 környékére tehetőek az első leletek, melyek emberi tevékenységre, törzsi közösségekre utalnak. Ebből az időszakból származnak az első fazekak, melyek ízlésesen, ismétlődő mintával lettek kiégetve és megalkotva. Több mint hétezer évvel korábban felfedezték a fazekasmesterséget, mint a mi nyugati társadalmunk. Ezt az időszakot nevezték Dzsómon-kornak, mely a mai Japán területére vonatkozik, mégsem a ma japánnak nevezett emberek őseire. Feltételezhetően az ainuk népcsoport volt a Japán szigetek eredeti őslakossága, akiket egyre északabbra szorítottak a koreai-félszigetről érkező bevándorló-hódítók.
Az ásatások leleteiből felállított törzsi kultúra hipotézisei után a szerző áttér a japán történelem ismertetésére az első császár történetével. Ezek már nem csak az ásatások alkalmával előkerült leletekre támaszkodnak, hanem írásos emlékekre. Kínából, a koreai-félszigeten keresztül a rizstermesztés mellett a betűvetés (pontosabban a képírás) művészete is elérte Japánt, és számukra nem volt degradáló az írás művészete, sőt, a rímfaragás és a mindennapi események lejegyzése is természetes velejárója volt a mindennapoknak. Később, még jóval a Gutenberg-nyomda feltalálása előtt, a japánok már könyveket sokszorosítottak, és nem az elavult másolási technikával. A buddhizmus megjelenésével pedig egyre több földműves is megismerte az írás-olvasás technikáját, így az sem ment nagy számba, ha az éves versgyűjteményben egy koldus verse is helyett kapott a császáré mellett.
Japán történelmi folytonosságot leginkább a császári vérvonal folytonossága biztosította. Bár a II. világháborút követően a császárnak le kellett mondani isteni származásáról, a nép körében még mindig nagy tisztelet övezi. Ez a tisztelet végig megvolt az idők folyamán, még akkor is, amilkor a sógunok voltak a világi hatalom képviselői, és a császárnak a saját kezével készített kalligráfiáit kellett áruba bocsátania, hogy ne haljon éhen.
A kötetben vissza-visszatérő időszak a kultúra felemelkedése, és a művészetek mesteri szinten űzése. Ennek viszont általában az árát mindig a parasztok fizették meg, hiszen ők adóztak és velük építették a hatalmas szentélyeket és palotákat. A főurak és arisztokraták a parasztok vérén híztak, és semmi sem volt drága a számukra. A természet azonban időnként megtörte ezt a “fellendüléses” időszakot, ugyanis a földrengések, tűzvészek és más természeti katasztrófák nem csak a császári városokat tették földdel egyenlővé, hanem a termést is elpusztították. Az éhínség nem volt ismeretlen vendég a japánok között, és időről-időre több ezer-tízezer-százezer ember halt éhen. A XV. és XVII. században, a hadakozó fejedelemségek korában, még a daimjók az ország egyesítéséért hadakoztak, és mindegyik a sóguni címre pályázott, addig a parasztok éheztek, hiszen a megtermelt rizsük nagy részét adóba kellett leadniuk, és időnként harcba is kellett vonulniuk a földesuruk zászlaja alatt.
És valamikor itt jutottam el ahhoz a részhez, amit kicsit jobban ismerek, azaz a XVI. század vége, az Edó-kor eleje. Nobunaga-Tojotomi-Tokugava – a három nagy hadvezér, akik fokozatosan, egymást követően egyesítették Japánt, még végül a szekigaharai csatát követően eldőlt az ország sorsa. Ezzel Japán belépett az Edó-korba és több mint 250 évig tartó béke köszöntött az országra. A szerző röviden ismerteti ezt az időszakot, mégsem volt hiányérzetem, mert úgy éreztem, hogy akit jobban érdekel a három hadvezér története, az úgyis utána fog olvasni. Hiszen nem lehet mélységében tárgyalni egy olyan időszakot, mely a káoszból évtizedek csatározásait követően elhozta a békét a szigetország számára. Aki olvasta a Sógunt, vagy megnézte a könyv alapján készült sorozatot (filmet), az sem biztos, hogy jobban képben van Tokugava Iejaszu történelmi szerepével.
Viszont, ha már A sógunról esett szó… a kötet olvasása közben több történelmi személy és esemény is előbukkan, amit James Clavell beleszőtt A sógun, vagy éppen a Gajdzsin című regényeibe (a Gajdzsin olvasása kínszenvedés volt). De más történelmi regény szereplői és eseményei is visszaköszönnek a kötet lapjain, aminek köszönhetően kicsit ismerősnek tűntek a dolgok, és el tudtam őket jobban helyezni a fejemben.
Az Edo-kor – Meidzsi-kor átmenetét előidéző eseményeket viszont jobban megvilágítja a kötet, aminek köszönhetően tisztább képet kapunk az átmenet valódi okairól. Természetesen itt sem ismerjük meg mélységeiben az eseményeket mozgató szálakat, de kapunk egy kis képet arról, hogy a bezárkózás kora milyen hátrányokat is eredményezett, és hogy mik voltak azok az igények, melyek a nyitást egyre erősebben követelték.
Amit sajnálok, hogy a sintoizmus és zen buddhizmus nem kapott nagyobb teret a kötetben. Pedig nagyon érdekelt volna, hogy minek köszönhető ez a dualista vallásvilág Japánban, ahol két vallás ilyen békésen megfér egymás mellett. Bár a kereszténységet üldözték az Edo-kor elején, és ki is tiltották az országból, ennek nem vallási okai voltak, hanem leginkább a befolyás, amivel a portugálok és spanyolok próbálták gyarmattá tenni Japánt. Azt mondják, hogy a sintoizmust kívülállóként nem lehet teljesen megérteni, mert nincs hivatalos “vallási” könyve, ezért pontos iránymutatások sincsenek a hívők vallásgyakorlása tekintetében. Ráadásul ez a két vallás (sintó és buddhista) annyira megfér egymás mellett az országban, hogy az emberek mindkettőt gyakorolják. Azt tartják, hogy a sintoizmus az élet vallása, még a buddhista a halálé és újjászületésé.
Kicsit reménykedtem benne, hogy Mijamoto Muszasi is helyet kap a kötetben, de be kellett látnom, hogy akkor más kiemelkedő harcművészeknek is helyet kellett volna szorítani, amire a terjedelem nem adott sok lehetőséget. Cserébe viszont kaptunk egy kis betekintést a “lebegő világba”, azaz a vigalmi negyed kultúrájába és a társadalomra tett hatására. Az egyik legnagyobb piros-lámpás negyed, a Josivara még a Gajdzsinban is szerepet kapott. Több regény is született abban a korban, mely a “lebegő világ”-ban játszódik, és népszerűek voltak a fametszetek is, valamint a korabeli plakátok, melyek népszerűsítették ezt a fajta szórakozást. Mivel sokan nem engedhették meg maguknak anyagi okokból, hogy a kurtizánok kényeztessék őket, így maradt a fantázia, melyet a regények és plakátok tettek elérhetőbbé.
Hiányérzetem a gésák története miatt van. Van egy kiemelt rész ami az első gésa megjelenését meséli el, viszont ez nem teljes mértékben fedi azokat az ismereteket amiket korábban szereztem. Ráadásul az idő múlásával a gésák szerepköre is változott. Ezt jó lenne egyszer tisztába tenni és végigkövetni az idővonalon a szerepüket és “szolgáltatásaikat”.
Japán legrövidebb története, valóban rövid, de a kis színes kitérőkkel és nagyobb összefüggések megvilágításával, nem csak érdekessé teszi a szigetország történelmét, hanem felkelti az olvasóban a kíváncsiságot is, hogy minél többet tudjon meg az őt érdeklő korszakról, kultúráról vagy éppen egy-egy eseményről. Az olvasónak viszont saját magának kell felkutatnia a forrásokat, amiről többet szeretne megtudni, ugyanis magyar nyelven igencsak kevés könyv jelent meg ami a Japán történelemmel, vagy japán kultúrával foglalkozik. Pár nyugati szerző írt ismeretterjesztő kötetet egy-egy korszakról, eseményről, de japán szerzőtől már sokkal kevesebb kötet érhető el magyarul. Nem beszélve a korabeli elbeszélésekről, pl. ami a “lebegő világ”-okban játszódik.
Összességében azt lehet mondani, hogy a terjedelmi korlátokat jól felhasználta a szerző, és tudott újat, sőt olyat is mutatni, ami felkeltette az érdeklődésemet. Viszont azt is tudom, hogy ha egy-egy korszak eseményei előkerülnek a jövőbeli olvasmányaimból, amik homályosan fogalmaznak, akkor ehhez a könyvhöz tudok támaszként nyúlni, hiszen jól strukturált és könnyen megtalálhatóak benne a keresett időszakok.
ISBN: 978 963 543 501 2
Athenaeum Kiadó, 2025
Fordította: Bartók Imre
Terjedelem: 288 oldal
Bolti ár: 4999,- Ft
