Stevan Sremac (1855–1906) a magyar olvasók körében nem túl ismert író. A Papháború című regénye az egyetlen magyar nyelven kiadott műve (valamint a Fórum Könyvkiadó kiadta 2005-ben a Búrok és angolok kötetet, amibe eddig nem volt lehetőségem belelapozni, sajnos). Ha tévedek, akkor hozzászólásban lehet jelezni.
Vujicsics D. Sztojánt idézve: “A századforduló szerb irodalmában Stevan Sremac különleges helyet foglal el. Derűs, vidám írásainak finom zamata, egészséges, bővérű humora a legolvasottabb, legnépszerűbb hazai írók sorába emelte”. És ez a jellemzés érvényes a Papháború regényére is, mely könnyed, humoros, zamatos és legfőképpen hangulatos olvasmány.
Sremac elkalauzol bennünket egy bánáti falucskába a XIX.sz. végén. Bár a falu kicsi, mégis gazdag, hiszen két pravoszláv papot is el tud tartani. Pop Ćira és pop Spira vigyáznak a hívek lelki üdvére, és kiveszik részüket mindenki vagyonából is, hogy Isten háza gyarapodjék, az Úr dicsőségére. És mindez addig tökéletesen is működik, még egy fiatal tanító meg nem jelenik a faluban. Mindkét papné a saját lányának szeretné az ifjú tanítót, aki Karlovácon fejezte tanulmányait, és szép jövő elé néz. Ne is vegyük zokon tőlük, hiszen minden anya a legjobbat szeretné a lányának, még akkor is, ha ezzel a többévi jószomszédi viszonyt fel is kell rúgni. Persze a két pópa asszonyaik hálójába kerülve, egyszer csak egymással találják szembe magukat, és kezdetét veszi a papháború.
Nem kell félnünk, nem részleteiben lesznek leírva a háborús stratégiák, és csaták. Sremac csak mint vezérfonal alkalmazza a két pópa történetét, aminek segítségével aprólékosan le tudja írni a falusi ember hétköznapjait, vágyait és harcait az igazáért. Egyes fejezetek meg sem említik a két papi családot, hanem egy-egy falusi eseményt vagy személyt mutatnak be az olvasónak. Mindezt oly lelkesedéssel teszi az író, és oly humorral, hogy az ember alig tudja letenni a könyvet. Sremac szinte mindegyik rétegből vesz egy embert, és sarkítva, de semmit el nem hallgatva tárja elénk az egyént. Számomra a legtetszetősebb leírás a pletyka terjedése volt, amit oly könnyedséggel és alázattal tudott papírra vetni, miközben az igazság ott bujkált a sorok között. A történet burjánzott, miközben járt szájról szájra, vagy éppen egy szájról több fülre. Mindenki egy kicsit hozzátett, egy kicsit elvett, ahogy neki jobban tettszett, és annak függvényében, hogy kinek mondta.
A Papháborút olvasva, visszarepülhetünk gondolatban a századfordulóra, és jelen lehetünk szerelmek kibontakozásánál, örökös harag alapjául szolgáló “tetteknél”, lakodalmakban, disznótoron és még sok olyan eseményen, ami napjainkban már modern formában van jelen, és elvesztette vidéki szépségét.
A regény híján van a nagy kritikai szemléletnek, nem akarja az olvasót meggyőzni semmiről, csak egyszerűen bemutatja a falu szürke hétköznapjain túlmutató eseményeket. Olyan mintha szellemként az emberek közt járnánk, és fellibbentenénk a fátylat kis titkaikról, gyarlóságaikról, amiről az egész falu tud, de hallgatólagos egyezséggel nem beszél róla.
Egy élmény volt olvasni a könyvet, és teljes mértékben ki tudott zökkenteni a hétköznapok szürkeségéből. Remélem, hogy sikerül még egy pár Sremac regényt elolvasnom, még ha nem is magyarul. Viszont aki hozzá tud jutni a Papháborúhoz, és elolvassa, az egy élmennyel lesz gazdagabb. Remélem, hogy pozitív élménnyel, ahogy ez nálam is történt. 🙂
ISBN:?
Európa Könyvkiadó, 1964
Terjedelem: 323 oldal
Bolti ár: –
Pingback: Elfeledett könyvek
Pingback: Stevan Sremac: Búrok és angolok