Brandon Hackett: Eldobható testek

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Brandon Hackett: Eldobható testek

A nem túl távoli jövőben, az emberiség kirajzik a Naprendszerbe és kolonizálja a holdakat és aszteroidákat. A kezdő lökést egy katasztrófa adja meg, ugyanis a Nap koronájában változások állnak be, melyek napkitörések formájában veszélyeztetik a Földet és annak élővilágát. Majd’ száz évvel a Föld pusztulását követően, Vireni Orlando, a Libra Igazságügyi Szervezet ügyésze fülest kap, hogy a Napban lezajló folyamatok külső behatás következtében álltak be, amiért Melvin Kadek, a Naprendszer leggazdagabb és legbefolyásosabb embere a fő felelős. A letartóztatás azonban kudarcba fullad, ugyanis a Librában van egy tégla.

A Kadek utáni hajszát azonban megzavarja a Szellemek pere, a Végítélet-napkitörésben “elhunyt” kétszázmillió személy konnektomjának a pere, akik a jogaikért küzdenek, hogy a Naprendszer teljes jogú állampolgárai lehessenek. Nagy megrázkódás éri a lakosságot, amikor kiderül, hogy a digitális konnektomok kinyomtatott testbe letölthetőek, így “emberi” testet ölthetnek. A Naprendszer nagy változások küszöbén áll, de még a per végén sem sejtette senki, hogy mekkora káoszhoz is vezethet mindez.

Brandon Hackett egy igazán érdekes témához nyúlt, és a történet közben felmerülő kérdések is igen súlyosak, nem beszélve az azokra adott lehetséges válaszokról. A transzhumanizmus egyik lehetséges formájának bemutatása elgondolkodtatja az olvasót. A tudat, mint digitális adathalmaz, mely több helyen létezik biztonsági másolat formájában, ad egy bizonyos biztonságérzetet, de magában hordoz egy sor kérdést is. A gyorsnyomtatott testek, melyek eldobhatóak, mintha csak egy ruhát vetnénk le, ismét érdekes kérdések elé állítja az olvasót. Nem beszélve a transzhumanizmus ezen formájáról, mely politikai és gazdasági válságot idézhet elő, sőt idéz is a történetben.

A történet közben sok olyan kérdés felmerül, amire csak a jövőben tudhatjuk majd meg a választ, bár ötleteink lennének rá. Viszont egyfajta visszhangot is észrevehetünk, mely a jelenre reflektál. Az egyik ezek közül a Libra függetlenségének a kérdése, illetve az erkölcsi és a társadalmi dilemma ami az igazságszolgáltatást befolyásolhatja. Orlando görcsösen ragaszkodik az igazsághoz, mint erkölcsi iránytűhöz, melytől nem térhet el. De mi van akkor, ha a Librát támogató kormányok bele akarnak szólni a szervezet működésébe? Vagy éppen a támogatás megvonásával próbálnak kikényszeríteni intézkedéseket? Meddig lehet az igazságszolgáltatás mindenek felett álló? Főleg, ha a Naprendszer törvényeit a fejesek megváltoztathatják, amivel a jogalkalmazás is változhat? Orlandónak kihez és mihez kell hűségesnek lennie? Az igazsághoz vagy a törvényekhez?

A fentiek alapján a regény érdekesnek és izgalmasnak tűnik, de sajnos nem az. Hackett általában jó ötletekkel áll elő, csak éppen a kidolgozásnál csúszik el valami. A karakterei egysíkúak, és csak eszközök. Lélektelen testek, melyek csak egy-, maximum két érzés kifejezésére alkalmasak. Orlando esetében a dühön, a csalódottságon és a bosszún kívül más nem jellemző. Néha az író megpróbálja megmutatni az “érzelmes” oldalát is, de ez nem sikerül. Ráadásul túl sok szereplővel kooperál, amik nem mások mint nevek a felsorolásban, akikre csak akkor érdemes egy kicsit is figyelni, ha már harmadszor vagy negyedszer kerülnek elő egy listában, tíz oldalon belül.

A történet az elejétől elég gyorsan felpörög, és csak kapkodjuk a fejünket, mert nem nagyon tudjuk, hogy ki-kicsoda és pontosan mi is történik. Elsodor bennünket az ár, és csak néha sikerül felbukkannunk a felszínre, de akkor is csak egy pillanatra, így nincs időnk szétnézni. Bár van egy történeti szál, amin végigvezet bennünket Hackett, csak éppen ezt rohanva tesszük meg. Az egész Naprendszer káoszba fullad, amit nehéz átlátni, és ezért az elkövetkező eseményekre sincs rálátásunk. Nincs időnk belehelyezkedni egy állapotba, hogy eldönthessük, hogy a változás jó-e vagy rossz. Csak sodródunk. Nem a káosszal van a problémám, hiszen a káosz szerves része a történetnek. Azzal van baj, ha ezt kaotikusan adják át.

Olvasás közben jöttem rá, hogy egy ilyen világban, ahol nagy a játszótér és aránylag gyorsan történnek az események, néha nem árt megállni, még akkor sem ha ehhez egy kis túlírás szükséges.  Peter F. Hamilton ismert arról, hogy szereti túlírni a történeteit, amit csak most tudtam értékelni, ugyanis rájöttem, hogy ennek köszönhetően egy-egy helyszínen több időt tölthetek, aminek következtében jobban megérthetem azt a világot, ahol az események történnek. Az Eldobható testekben viszont nincs lehetőség megállni egy pillanatra.

Amiben sikerült fejlődnie az írónak, az a csatajelenetek leírása. A Veritas elleni támadás, ami a Librának a székhelye, igen látványos és érdekes volt. Viszont, éppen eközben vetődött fel több kérdés is bennem. Az egyik az energiaigény és energiatermelés. Egy test kinyomtatásához elég nagy energiára és anyagmennyiségre van szükség, főleg akkor, ha a vízből nyerjük ki a szükséges anyagokat (mondjuk atomi átrendezés következtében). Ahhoz, pedig hogy pár perc alatt több százezer testet nyomtassunk, igen nagy energiaforrásra van szükség. Nem vagyok kvantumfizikus, így nagyságrendileg sem tudom, hogy egy test összeállítása, például tengervízből, mennyi energiát is igényelne. Ok, a Veritas elleni támadás alkalmával az alapanyagkészlet véges volta adott korlátot a testnyomtatásnak. De itt jön a “de”… ha már mindent 3D nyomtatóval állítanak elő, akkor miért van szükség olyan konténerekre, melyek késztermékek szállítására alkalmasak, jelen esetben gyerekjátékoknak?

Egy másik kérdés a tudatok “aktiválása”. Tegyük fel, hogy az aktuális testünk egy leárnyékolt területen van, ahonnan nem tudjuk eltölteni a tudatunkat. Ha valami történik a testünkkel, jelet sem tudunk küldeni a “központnak”, hogy ez a tudat elveszett. Mikor és hogyan, és főleg ki dönt arról, hogy egy mentés alapján újraaktiválnak egy tudatot? Mert erről szó nem esik a történetben. Pedig van egy olyan pont, amikor az egyik szereplőnk tudata egy test csapdájába esik hosszabb ideig egy leárnyékolt területen. Még másik esetben, már egy nap után aktiválódik egy mentésből a tudat és új testbe töltődik…szóval van itt egy kis következetlenség.

A fenti “hibák” mind elkerülhetőek lettek volna, ha a megalkotott világ szabályai le lettek volna fektetve és azok következetesen be lettek volna tartva. Egy kicsit úgy érzem, hogy Hackett a “szikra” kipattanását követően gyorsan papírra szerette volna vetni a történet vázát, és a regény megírása közben csak a mondanivalóra koncentrált volna, aminek következtében igen sok helyen érződik a hányavetiség, azaz összecsapottnak érződik.

A regénynek a központi témája mégis olyan erős, hogy ha felejteni nem is, de háttérbe tudja szorítani a hibákat és következetlenségeket. Már az elején felmerül a kérdés a Libra oldaláról, hogy milyen biztonsági protokollok védik a tudatok egységét és feltörhetetlenségét. Jól tudjuk, hogy a digitálisan tárolt adatok feltörhetőek, a kérdés mindössze annyi, hogy milyen fokú a kódolásuk, és mennyi erőforrás áll rendelkezésünkre. No mármost, ahol teljes aszteroidák szolgálnak szerverparkok befogadására, és a testnyomtatásból kifolyólag feltételezhetjük, hogy szinte végtelen energiaforrás áll rendelkezésünkre, a kérdés nem kérdés többé. Akkor mi az, ami biztosítja a “megkoronázott” személyek személyiségének a biztonságát? Aki a humán állapotból az újhumán létre tér át, az mennyire van biztonságban? Valóban X.Y. lesz az a személy, aki a nyomtatott testbe betöltődik? Vagy egy módosított digitális csomag, ami bármikor “frissíthető” az adott körülményeknek megfelelően?

Ahogy a Xeno-nál is kisiklott a befejezés, úgy az Eldobott testeknél is félrement egy kicsit az utolsó rész. Itt nem a mondanivalóval volt baj, mert az követte a történeti szálat. Inkább azt mondanám, olyan volt, mintha valaki teljesen már írta volna az utolsó részt. Ritmusában, stílusában és hangulatában teljesen eltér a regény többi részétől. És, bár kapunk egyfajta lezárást, mégis savanyú a szánk íze.

Pszichológusoknak igen ajánlott a regény, főleg a “Pezsgés” zárt területén történő események tekintetében. Érdekes Orlando viszonyulása a nyomtatott testeihez. A Pezsgésben, ahol az egyedi azonosítók rejtve maradhatnak, kiélvezi a “húsvágy” kéjes érzését, és szinte hajszolja a bűnös élvezeteket, még a való világban, ha pár óránál több időt tölt egy testben, már undorodik tőle, és kerüli az érintést. Ez a kettős állapot már szinte a tudathasadás határát súrolja.

Összességében felemás érzésem van a regénnyel kapcsolatban. Az ötlet jó, izgalmas és érdekes, miközben a kidolgozásban vannak kisebb-nagyobb hiányosságok. Érdekelt, hogy az általam is felvetődő kérdésekkel mit tud kezdeni Hackett, és milyen irányba viszi el a történetet. Másrészt, néha nehezen tudtam magam rávenni, hogy folytassam az olvasást, mert nem tudott lekötni, és akármennyire is érdekeltek a válaszai, nem tudtam belerázódni a történetbe, és nem tudtam belehelyezkedni egyik szereplő helyébe sem. Az egyetlen, érzelmet kiváltó rész a regényben a Poxima-csoport fejezete volt, ami szerintem tökéletesen meg volt írva, és a vérnyomásomat is megfelelően befolyásolta (és az igazságérzetemet is megpiszkálta).

Jó, de vannak hibái a könyvnek.

ISBN: 978 96 3419 754 6
Agave Könyvek, 2020
Terjedelem: 416 oldal
Bolti ár: 3680,- Ft

(Összes olvasás: 105 . Ma 1 ember volt rá kíváncsi)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*