Umberto Eco: A rózsa neve

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Umberto Eco: A rózsa neve

Valamikor még a 2000-es évek elején láttam a regény alapján készült filmet. Elvarázsolt és megfogott. Már akkor tudtam, hogy el kell olvasnom az alapjául szolgáló regényt. Viszont tudomásomra jutott, hogy Umberto Eco nem fukarkodott a szövegben a latin kifejezésekkel, valamint a kötet sem egy vékonyka kis olvasmánynak ígérkezett. Teltek-múltak az évek, egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy ideje lenne már elolvasnom, de merszem még nem volt hozzá. Amikor pedig elolvastam A prágai temetőt, tudtam, hogy tovább már nem halasztgathatom. Megérte ennyit várnom? Nos, szerintem igen.

Az Úr 1327. esztendejében járunk, amikor Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes és a még szinte gyermek Adso novícius egy olasz apátságba tér be, ahol pár nap múlva  előzetesen találkoznak majd a pápisták képviselői és a bencés szerzetesek vezetői. Vilmos testvérnek azonban nem csak a találkozó előkészítésében és a megbeszélésen kell részt vennie, hanem egy furcsa haláleset kivizsgálására is felkérik, inkvizítor múltja és logikus gondolkodása miatt. Vilmos testvérnek nem tart sokáig megoldani a rejtélyt, viszont időközben még egy furcsa haláleset történik.

A történetet Adso veti papírra, öregkorában, így az ő szemén keresztül ismerhetjük meg az apátságban töltött hét nap eseményeit. A fiatal novícius, tapasztalat híjján, csak a hitére támaszkodhat, és Vilmos világi nézeteire, aki nem veti meg a tudományt, és az események mögött nem Isten vagy az Antikrisztus kezét keresi, hanem az emberét, aki a gyilkosságokat elkövette. A szóbeszéd, miszerint a végítélet napja közeleg, és minden haláleset egy-egy jel ami az Antikrisztus eljövetelére utal, igencsak befolyásolja a szerzeteseket, és egyre nagyobb félelem járja át őket. Csak Vilmos, és általa Adso az, aki hiszi, vagy csak reméli, hogy valami más van a háttérben.

A vallásfilozófiai vitákkal átszőtt történet, betekintést enged nyújtani a középkor eme kis szegletébe, ami kicsiben mutatja meg mindazt, ami akkor Európában történhetett. Megismerhetjük a különböző szakadár szektákat, az egyházhoz tartozó, és onnan kiutált, eretneknek nyilvánított rendeket, valamint a borotvaélen táncoló ferenceseket, akik szerint Jézus és tanítványai szegények voltak és nem volt tulajdonuk. Érthető, hogy a római katolikus egyház vezetői ezt a nézőpontot nem támogathatták, hiszen a harácsoló XXII. János pápa rajongott a kincsekért és gyűjtötte őket. De nem csak a kincsekért volt oda, hanem a pompáért is, amiben osztoztak az egyház további vezetői is. A ferences rend szélsőséges csoportja, a spirituálisok viszont a szegénységet hirdették, és azt, hogy az egyháznak is ezt az utat kellene járnia.

A kötet másik érdekes felvetése: a nevetés. Pontosabban az, hogy a nevetés istenkáromlás-e?! Hiszen a Bibliában nincs leírva, hogy Jézus valaha is nevetett volna. Ha pedig Jézus nem nevetett, akkor valószínű, hogy nevetni bűn. Vagy legalábbis nem isten szolgájához illő cselekedet. Vilmos és az apátság több tagja között kialakult vita igen érdekes felvetéseket tárgyal.

Több történelmi személyről is szó esik a kötet lapjain, sőt egyikük, egy inkvizítor meg is jelenik az apátságban. És ahol van inkvizítor, ott nemsokára boszorkány is lesz. A per…nos, az egyszerűen csodálatos. Ahogy csűrik-csavarják a szót, és nem is a vádlottak bűnösséget firtatják, hanem a rendeket, és azok megítélését, hát az valami fantasztikus. Az embernek első pillanatban nem is esik le, hogy minden szónak milyen súlya van. Egyetlen beismerő vallomás, és egy egész rendre, vagy jelenlévő képviselőire kiátkozás várhat, eretnekség és máglyahalál.

Umberto Eco egy helyre gyűjtötte azon szerzeteseket, akik nem éppen szentéletűek. Van köztük szodomita, gyilkos, torkos és olyan is, aki nem veti meg az asszonynépet. A keresztény világ legnagyobb és legértékesebb könyvtárával rendelkezik az apátság, ahová minden írni-olvasni tudó szerzetes szívesen bekukkantana. De mit ér a nagy könyvtár, ha egy nagy részéhez nem lehet hozzáférni? Ha a könyveket csak a könyvtáros vagy annak segédje adhatja ki, abban az esetben, ha az apátság vezetője is rábólintott a kérés teljesítésére? Kódexmásolók, fordítók, rajzolók és festők alázatos munkájának köszönhetően bővül a könyvtár, de kíváncsiságukat nem elégíthetik ki. Van aki hajlandó az elhajlásra is, hogy egy-egy tiltott könyvbe beleolvashasson.

Nem csoda hát, hogy Vilmost is megkísérti a könyvtár. A szerzetesek szerint azért van éjjel zárva, mert rossz szellemek kóborolnak benne, és aki egyszer belép, az eltéved a labirintusban. Csak a könyvtáros és a segédje ismeri ki magát a labirintusban, de ők is csak nappal, hiszen estére kulcsra zárják a bejáratokat. Persze, Vilmosnak ennél többre van szüksége, hogy távol tartsa magát a földi mennyországtól, és a félős Adsot is magával viszi a felfedező útra. De nem csak a kíváncsiság hajtja, hanem a gyanú is, mely szerint a gyilkosságoknak köze lehet valamelyik könyvhöz, vagy íráshoz.

Olvasás közben néha meg is feledkeztem arról, hogy egy krimit olvasok, hiszen a mellékszálak olykor olyan távolra vittek, és elmerültem bennük, hogy eszembe sem jutott azon gondolkodni, hogy ki is lehet a bűnös. Jó, hozzátartozik a dologhoz, hogy mivel tizenpár éve láttam a filmet, így tudtam, hogy hol fogunk kilyukadni, mégis az oda vezető út annyira behúzott és elvarázsolt, hogy teljesen belemerültem a történetbe.

Umberto Eco a regény végén lévő széljegyzetekben említést tesz arról, hogy amikor a kiadóhoz elvitte a kéziratot, arra kérték, hogy az első száz oldalt húzza meg. Ő eképpen válaszolt: “aki be akar lépni ebbe az apátságba, hogy hét égész napon át benne éljen, annak tessék elfogadni az itteni életritmust. Akinek ez nem sikerül, annak a könyv többi részét sem sikerülne elolvasnia soha.” Be kell vallanom, hogy nekem ez a száz oldal nagyon tetszett. A lassú bevezetés, világépítés, ahogy fokozatosan megismerkedtem a hellyel, a körülményekkel, ahogy kezdtem részese lenni a történetnek (igaz, csak mint megfigyelő). Még Adso hosszú leírása sem tudott eltántorítani, mert éreztem, hogy ezen a ponton Eco teszteli az olvasót, hogy képes-e továbblépni a kapu feletti ábrázolások leírásán, vagy kilép a történetből. Erről a húzásról éppen ő írt az egyik esszéjében, példaként felhozva Victor Hugo egyik regényét (vagy a Kilencvenhárom volt az, vagy A nevető ember… sajnos már nem emlékszem pontosan). Szóval, tudtam, hogy nem a leírásban lesz a megoldás kulcsa, hiszen az csak elterelés, hogy az olvasó figyelme egy kicsit lankadjon.

Igaz, hogy A prágai temető nagyobbat “ütött” nálam, mint A rózsa neve, mégis el tudott varázsolni, és a munkából hazaérve, a kávé mellett már újra az apátságban voltam Adso és Vilmos mellett, hogy felderítsem a könyvtár titkait, az apátság falai között lakozó bűnt és hatalmi harcokat. Hét napon át éltem közöttük, és a könyvek szeretete rám is nagy hatást tett. Nem csoda hát, hogy a regény befejezését követően több filozófiai kötet is felkerült a várólistámra.

Örülök, hogy először a filmet láttam, és csak utána olvastam el a könyvet. Első megnézésre a film is nagy hatással volt rám, de amikor a regény elolvasását követően újranéztem, fájdalmasan hatott a történet megvágása és átírása. Igaz, a szereplőgárda előtt megemelem a kalapom, hiszen nagyon jót alakítottak, de a forgatókönyvírók pennáját… Jó, tudom, ki kell elégíteni a nézők igényeit, és a moziba járók nagy része nem érzi át a könyvek szeretetét, és nem is lehet ráhangolni őket…de ilyen csúsztatásokkal átírni a regényt, egyszerűen bűn volt.

Aki szereti az igazán jó krimit, és nem riad vissza egy kis teológiai vitától sem, és nem zavarja a lassú történetvezetés (ami amúgy igen izgalmas), annak csak ajánlani tudom a regényt. Elszórva vannak benne latin mondatok (sajnos lábjegyzet nélkül), amiket fordítóval sem mindig könnyű értelmezni, ami kicsit megakasztja az olvasást. De nem szabad fennakadni rajta. A szövegkörnyezetből úgyis kiderül (nagyjából), hogy miről is van szó. Igaz, a 2012-es fordítás már a csökkentett latin szöveggel került kiadásra, így könnyebb befogadni a történetet, de még így sem annyira egyszerű. Annyi biztos, hogy aki átjut az első száz oldalon, annak nagy élmény lesz a regény olvasása.

Csak ajánlani tudom!

ISBN: 978 963 405 832 8
Európa Kiadó, 2020
Fordította: Barna Imre
Terjedelem: 748 oldal
Bolti ár: 4590,- Ft

Mások pedig így látják:
eMBé virtuális könyvespolca
LITFAN

A bélyegképhez felhasznált képek forrása: Roark képe a Pixabay -en és Peter H képe a Pixabay -en.

(Összes olvasás: 122 . Ma 1 ember volt rá kíváncsi)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*