Yvonne Hofstetter: Láthatatlan háború

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Yvonne Hofstetter: Láthatatlan háború

A digitalizáció elterjedése egy újabb frontot nyitott meg a hadviselés területén. A környezeti intelligenciák elterjedése és kibővülése a biztonsági rések növekedését hozták magukkal, melyek megfelelő védekezés híján nagyobb felületet adnak az ártó szándékú digitális támadásoknak. Az okoshűtő, okostévé, okostelefon és a további “okos” eszközök egyre jobban részévé válnak életünknek, viszont nem figyelünk megfelelően ezen eszközök védelmére, mondván, hogy “ugyan ki akarná meghekkelni a hűtőmet?”.

A polgári védekezés hiánya részben az állam erőteljes fellépésének elmaradására vezethető vissza. Ugyanis, ha valakinek az “okos” eszközeit felhasználva (pl. botnet) indítanak támadást állami vagy gazdasági intézmények ellen, a felelőtlen felhasználót nem éri semmilyen retorzió, hiszen a tudtán kívül vállalt szerepet a támadásban.

Mielőtt azonban a polgári lakosságot tennénk felelőssé a digitális biztonság felelőtlen mellőzése miatt, érdemes az állami és gazdasági szervezeteket is megvizsgálni. Európa kiszolgáltatta magát a Szilícium-völgy kényének-kedvének, amire csak az elmúlt évtizedben jöttek rá az európai vezetők. Amerika dominanciája igencsak rányomta a kontinens mindennapjaira a bélyegét, és kihasználtuk az általa nyújtott előnyöket. Európának nem volt szüksége saját szilícium-völgyre, mert a kész eredményeket csekély ellenszolgáltatás ellenében megszerezhette. A személyi számítógépek elterjedésével, és az operációs rendszerek kínálatának csökkenésével, a Microsoft termékei lettek az elsődlegesen felhasznált operációs rendszerek. A WannaCry zsarolóvírus rádöbbentette a felhasználókat arra, hogy a globalizáció milyen veszélyekkel is jár. Az M$ széttárta a karját, azzal a magyarázattal, hogy ők elkészítették már hónapokkal korábban a javítócsomagot, mely megszüntette a hibát, amit a WannaCry kihasznált. A felhasználókat tette meg bűnösnek abban, hogy nem végezték el a frissítést. Csakhogy az állami és nagy gazdasági szervezeteknél egy-egy frissítés elvégzése időigényes, nem beszélve arról, hogy tanúsítványt kell hozzá készíteni, mely biztosítja a felhasználókat arról, hogy a frissítés biztonságosan alkalmazható. Hiszen egy hibás frissítés (ami nem ritka az M$ világában), teljes rendszer-összeomlást okozhat. Ezért van az, hogy sok vállalat, de még a magánszemélyek többsége is, kivár a frissítés telepítésével, még úgy nem ítélik, hogy a visszajelzések alapján biztonságosan telepíthető.

Minél elterjedtebb egy rendszer, annál jobban ki van téve a támadásoknak, hiszen ha egy biztonsági hibát megtalálnak benne, akkor elég sok felhasználónál ki lehet ezt használni. A programok pedig nem hiba nélküliek, hiszen emberek készítik ezeket, és a legnagyobb odafigyelés mellett is becsúszhatnak olyan dolgok, amire a fejlesztők nem gondoltak. Egyes államok saját operációs-rendszer fejlesztésébe fogtak, amit a saját közigazgatásuk kiszolgálására használnak fel. Valóban drágább lehet egy saját operációs-rendszer fejlesztése, de mellette szól, hogy gyorsabb a hibák javítása, illetve nem annyira elterjedt, hogy mezei hekkerek vájkáljanak a kódban a sebezhetőségek feltárása érdekében.

A környezet érintőleges leírását követően térjünk rá a könyv központi témájára, a “Láthatatlan háborúra”. A II. világháború volt az utolsó, ahol a szembeálló felek hivatalos hadüzenetet küldtek egymásnak. A hidegháborús években mindenki igyekezett az eszkalálódó helyzeteket kordában tartani, ugyanis rájöttek, hogy a kétpólusú világhatalmi helyzet miatt egy nukleáris háború akár az emberiség kipusztulásával is járhat. Az atomtölteteknek elrettentő erejük volt, hogy a területi összecsapások ne terjedjenek tovább. Egy látszólagos egyensúly alakult ki nyugat és kelet között, mely biztosította a viszonylagos békét. A Szovjetunió felbomlásával azonban ez az egyensúly megdőlni látszott, és új játékosok tűntek fel a színen. A hadsereg felfegyverezése, fenntartása és folyamatos fejlesztése a gazdaságilag erős államok privilégiuma. A digitalizáció elterjedésével a kisebb gazdasági erővel rendelkező államok rájöttek arra, hogy jóval kevesebb anyagi ráfordítással fel lehet állítani egy cyber hadsereget, és nyílt konfliktus helyett a zavarosban halászva kárt lehet okozni a riválisoknak.

Oroszország az elmúlt évtizedben kezdett nagyobb hangsúlyt fektetni a “cyber-hadserege” felállítására és kiképzésére (lásd. Orosz hekkerek) A 2016-os amerikai választásba sikeresen avatkoztak bele a GRU (orosz katonai hírszerzés) és az FSZB (orosz – Szövetségi Biztonsági Szolgálat) védnöksége alatt. Még a választások előtt feltörték az előválasztási rendszereket, ezzel megakadályozva az előválasztás lebonyolításának normális ütemét, valamint Hillary Clinton főtanácsadója számítógépének feltörésével bizalmas adatokhoz jutottak, melyek nem csak a kampánytervet akasztották meg, hanem a levelek és feljegyzések nyilvánosságra hozatalával a győzelmi esélyét is meggyengítették. Az eredményt ismerjük, Donald Trump lett az USA elnöke. A belügyekbe való ilyen fokú beavatkozás már indokolhatna egy válaszcsapást, azonban mivel nem bizonyítható egyértelműen, hogy a GRU és az FSZB hekkelte meg a választási rendszert és befolyásolta a választókat, így a nemzetközi jog alapján egy esetleges fegyveres válaszcsapás agressziónak számítana.

Itt jön képbe a nemzetközi jog és a kiskapuk. A hibrid támadások, melyek nem tartalmaznak fegyveres agressziót, nem tekinthetők katonai beavatkozásnak. Mondjuk úgy, hogy csak kóstolgatják egymást a különböző szervezetek és feszegetik a határokat. Ilyen volt az USA beavatkozása az iráni atomprogramba, amikor számítógépes vírussal tönkretették az iráni nukleáris kutatóintézetének centrifugáit, mely a jelentős anyagi kár mellett hónapokkal, ha nem évekkel vetette vissza a kutatást. A nemzetközi jogban még nincs definiálva, hogy mikortól tekinthető egy hibrid támadás katonai jellegű beavatkozásnak, mely indokolttá teheti a válaszcsapást, mely magában hordozza a nukleáris támadás lehetőségét is. Ezt jól körbejárja a szerző, rámutatva a hiányosságokra és a helyzethez még nem alkalmazkodott nemzetközi jogi passzusokra.

Yvonne Hofstetter kitér a mesterséges intelligenciák kérdésére is, melyeknek a fejlesztésének kihívásai nagyban hasonlítanak a hidegháborús fegyverkezési versenyhez. Ráadásul ott van a teljesen autonóm fegyverrendszerek kérdése is. Nem titok, hogy a mesterséges intelligenciák elsődleges felhasználási területe a hadászat és csak másodlagos a polgári alkalmazás. Jelenleg is sok fegyverrendszer rendelkezik mesterséges intelligenciával, azonban a végső döntés még az ember kezében van. Több ország is kardoskodik azért, hogy a háborús jog tiltsa a teljesen autonóm fegyverrendszerek alkalmazását, hiszen attól kezdve a felelősség megállapítása nem megoldott, hiszen ha egy gép dönt arról, hogy meghúzza e a ravaszt, kié lesz a felelősség, ha népirtást visz végbe? Ennek a kérdésnek a körüljárása igen meghökkentő eredményeket mutat, és az olvasó nem győz csodálkozni az emberiség felelőtlenségén.

Hofstetter kitér a Trump okozta világhatalmi erőviszonyok átrendeződésére is. Azzal, hogy az USA, úgymond befelé fordult, és eltávolodott a korábbi szövetségeseitől, nagyobb teret adott Kínának és Oroszországnak az érdekterületeik kiterjesztésére. Az EU, ami korábban szövetségesének tartotta az USA-t, és valljuk be, profitált az USA világhatalmi erejéből és technológiai fejlesztéseiből, most meggyengülve áll a három nagyhatalom között. A digitalizáció nem a demokráciák megerősödését eredményezte, mint ahogy azt az internet elterjedése kezdetén sokan remélték, hanem éppen a meggyengülését, ugyanis igen erős befolyásolási tényezővé vált. Az embereket egyre jobban elszigeteli a környezetétől az okos eszközök használata, és kialakul egy információs burok, amiben léteznek. Ezt az információs burkot használják ki az autoriter vezetéssel rendelkező államok, hogy álhírekkel, téves információkkal és hazugságokkal vezessék félre az embereket.

Az EU egyre nagyobb válsággal küzd, aminek egyik oka, hogy eddig az USA volt az egyik fő támasza, így inkább onnan szerezte be az eszközöket, minthogy maga fejlesztette volna. A másik ok, a keleti államok demokráciájának leépülése, az orosz és kínai befolyás egyre erőteljesebb hatása. Magyarország és Lengyelország nem csak saját államukban építik le a demokráciát, hanem az EU-n belül is igyekeznek kihasználni a demokrácia gyenge pontjait, hogy akadályozzák az Unió működését, és gyengítsék a befolyását. Még Amerika erőszakos eszközökkel exportálta a demokráciát, addig a magyar kormány szolgalelkűen importálta az autokráciát, valamint csatlósa lett a keleti diktatúráknak. Minden egyes intézkedés, mely széthúzást, válságot és az Unió gyengülését eredményezi, az oroszoknak és a kínaiaknak a malmára hajtja a vizet, azaz ezen két EU-s ország belülről bomlasztja az Uniót, tudatosan, más hatalmakat kiszolgálva és elárulva az európai eszmét, ezzel együtt az európai embereket is.

A jövőben csak az veheti fel a harcot a hibrid támadásokkal szemben, aki elég felkészült és gyorsan tud reagálni. Ehhez viszont az szükséges, hogy a technológiai innováció helyben valósuljon meg, olyan tudósok segítségével, akik megfelelő képzésben részesültek. Az olyan államok, melyek leépítik az oktatást és elfojtják a kreativitást, hátrányból indulnak, amit már lehet, hogy soha nem tudnak majd behozni. Ha nem termelik ki a saját kutatóikat, fejlesztőiket, akkor kénytelenek lesznek külföldről importálni a technológiát, és az ehhez szükséges személyzetet is. Talán sokan emlékeznek még a nagy botrányt kavaró hekkertámadásra, amikor egy olasz biztonságtechnikai cég szerverét törték fel, és nyilvánosságra hozták a levelezéseket is. A magyar kormány is a vásárlók között volt, ugyanis több lehallgatásra/polgárok elleni kémkedésre alkalmas szoftvert is vásároltak. De mit ér a modern technika, ha a hírszerzésben azok akiknek használniuk kellene ezeket, magát a programot sem tudják feltelepíteni? (több levélváltás is olvasható volt a kiszivárogtatott dokumentációkban, ahol a magyar illetékesek segítséget kértek a program telepítésében).

Yvonne Hofstetter elég lehangoló képet fest a nyugati demokráciákról, melyek jelenleg az egyik legnagyobb megpróbáltatás előtt állnak. Ha elbuknak, akkor teret engednek az autoriter vezetés megerősödésében. Mondhatni, hogy belülről rohad a rendszer, pár rohadt elem miatt, mely tovább fertőzi az egészet. Gyorsan reagálni a rothadó részek “kijavítására” csak autoriter módszerekkel lehet, ami tovább gyengítené a demokráciát. A lassú eltávolítás hosszú időbe telik (és jelentősen kockázatosabb is), és igencsak megviselné a szervezetet, viszont a demokratikus utat választva, győztesen kerülhetnének ki a játszmából.

“Ha a visszásságokat másként már nem lehetséges orvosolni, akkor a polgároknak szabad igénybe venniük az állampuccs eszközét, hogy ne egyszerűen kormányváltást, hanem egyszersmind hatalomforma-váltást is előidézzenek.”

Hofstetter könyve nem csak megrázó, hanem feltárja a tényeket is, melyek nem éppen biztatóak. Rávilágít a nemzetközi jog hiányosságaira, valamint a digitalizáció okozta ingoványos talajra, melyben nehéz kiigazodni, de könnyű lesből, álcában támadni. Minden egyes szigorításnál azonban figyelembe kell venni az emberi jogokra való hatását, hiszen rossz kezekben pl. az internet cenzúrázása éppen az ellenkező hatást váltaná ki, mint amit a (demokratikus) jogalkotók célul tűztek ki. Az információ hatalom, melynek a birtoklása és kereskedelme alapjában alakítja át a világunkat.

A kötet hátsó fülén egy figyelmeztetés szerepel: “A mű olyan információkat tartalmaz politikai és katonai erőszakról, amelyek félelmet vagy felháborodást válthatnak ki.” Az olvasás elején még csak azt hittem, hogy ez a szöveg a kötet népszerűsítése kedvéért szerepel ott, hogy növelje az eladásokat. A könyv negyedénél már rá kellett jönnöm, hogy valós a figyelmeztetés, és olyan puskaporos hordón ülünk, melynek a kanóca már meg lett gyújtva, csak mivel láthatatlan, így nem tudjuk, hogy mennyi időnk van még, és azt sem, hogy lesz e időnk megtalálni és eloltani.

A kötetet csak azoknak ajánlanám, akik képesek szembenézni a valósággal, és levonni a megfelelő következtetéseket. A jövő a mi kezünkben van, és ha az európai eszme veszít, nem csak mi veszünk el vele együtt, hanem több generáció is. Ha hagyjuk, hogy eltiporják a demokráciákat, akkor az “ítélet napja” (Terminátor) megváltás lesz az emberiségnek.

Csak ajánlani tudom!

ISBN:978 963 13 6682 2
Corvina Kiadó, 2020
Fordította: Kőrös László
Terjedelem: 304 oldal
Bolti ár: 3990,- Ft

(Összes olvasás: 119 . Ma 1 ember volt rá kíváncsi)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*