Tom Clancy: Vadászat a Vörös Októberre

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Tom Clancy: Vadászat a Vörös Októberre

Marko Ramiusz litván származású elsőosztályú hajóskapitány, éppen a szovjet haditengerészet titokban kifejlesztett lopakodó atom-tengeralattjárójával kifutásra készül a honi kikötőből. A szovjet vezetés úgy hiszi, hogy egy hadgyakorlat részese lesz az új fejlesztés, ahogy az a parancsban is meg van adva. Azonban Ramiusznak más tervei vannak a tengeralattjáróval. Régóta elégedetlen a szovjet rezsimmel, de egy tragédia megadta neki az utolsó lökést is ahhoz, hogy disszidáljon. És ha már távozik, akkor oda szúr, ahol legjobban fáj, viszi az új tengeralattjárót is. A gond csak az, hogy nem elég a szovjet vezetőséggel közölni az árulás tényét egy levélben, valahogy az amerikaiak tudomására is kellene hozni a lépését.

A szovjetek, az árulás felismerését követően mozgásba lendítették a hadigépezetüket, hogy megtalálják az elkóborolt tengeralattjárójukat. Az USA látva a csapatmozgásokat, nem tudta, hogy mire készüljön. Állítólag a vörösök egy eltűnt hajót keresnek, de a csapatmozgások akár inváziót is előkészíthetnek. Itt lépett a képbe Jack Ryan, a CIA tanácsadója, stílszerűen egy fényképpel, mely a Vörös Októbert ábrázolta, és felvetette, hogy talán ezt a tengeralattjárót keresik annyira bőszen az oroszok. De minek ekkora felhajtás körülötte? Hacsak nem arról van szó, hogy a Vörös Októbert a kapitánya az amerikaiak kezére akarja játszani. De az is lehet, hogy az egész csak színjáték, amely valóban egy invázió előkészítését leplezi.

Még fiatalon láttam a könyv alapján készült filmet, és maradandó élményt nyújtott. Elég volt egyszer látni, hogy igen hosszú ideig megmaradjon az emlékezetembe. Azt mondjuk nem tudtam, hogy a film alapját a regény adta, így igencsak meglepődtem, amikor tavaly a Partvonal Kiadó bejelentette a regény újrakiadását. A bejelentést követően tudtam, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom, bár kicsit tartottam attól, hogy talán nem tud akkora hatást tenni rám, mint anno a film. A tavalyi könyvhét óta pihent a polcomon a kötet, és bár sokszor terveztem, hogy kézbe veszem, a félsz valahogy ott volt bennem. Jó, az is közrejátszott, hogy nem éppen egy vékony kötetről beszélünk 😉

Az alaptörténet kiváló, csak mivel még korábban nem olvastam semmit Tom Clancytől, így nem tudhattam, hogy hogyan fogja elém tárni a történetet. Az elején úgy tűnt, hogy nem sokat teketóriázik a felvezetéssel, hanem egyből a közepébe vág. Már az első fejezetben lerántja a leplet Ramiusz tervéről, aki egy levéllel felégette maga mögött a hidat, így bármi is történik vissza már nem fordulhat. Csak abban reménykedhetett, hogy árulása a kémhálózatokon keresztül valahogy eljut az amerikaikhoz is, és mire beér a felségvizeikre, nem nézik ellenséges tengeralattjárónak, és nem küldök hullámsírba. Persze, ahhoz először meg kellene találniuk. Csakhogy az orosz haditengerészet is nagy erőkkel keresi és ha ők fedezik fel hamarabb, akkor a tengerfenék még a kellemesebb választások közé tartozik.

A lendületes kezdés után Tom Clancy kicsit visszavesz az eseményekből, és belekezd a történet hátterének, illetve az események megértéséhez szükséges információk leírásába. Annak ellenére, hogy az egész regény kevesebb mint 3 hét eseményeit tárja elénk, kicsit bő lére van eresztve. Ezt nem csak az indokolja, hogy igen sok ismeret megszerzésére van szükség az események megértéséhez, hanem az is, hogy ez részben egy propaganda iromány is, ahol a nyugati szövetségesek a jófiúk, akik tévedhetetlenek és az emberiség javát akarják, még a szovjetek esetében 12 egy tucat, akik nem csak egyenruhát hordanak, hanem egyen-gondolkodásban is szenvednek. Persze az amerikaiak sem angyalok, de minden rosszat külső kényszerre cselekszenek csak. A demokratikus államok technikája és hírszerzése világszínvonalú, sőt afelett álló, még a szovjetek elavult technikával rendelkeznek, ráadásul olyannal, amit az amerikaik lesöpörtek a tervezőasztalról, mert ők már akkor tudták, hogy ez kivitelezhetetlen. És itt jön az ellentmondás, ugyanis a szovjeteknek sikerült megvalósítaniuk a lehetetlent, és ma már tudjuk, hogy bár nem a miniatürizálásra és precizitásra törekedtek, termékei nagy része a mai napig működőképes.

Nos, azt a kétpólusú világnézetet kicsit félre kell tennünk a regény olvasásakor, ha élvezni is akarjuk. És ha félretesszük, akkor tudjuk is élvezni. Mert minden propagandisztikus behatás ellenére a történet nagyon izgalmas, és berántja az olvasót. Fokozatosan tisztul ki a kép előttünk, hogy mit is és hogyan tervez Ramiusz. Mert az egy dolog, hogy valaki eldönti, hogy elköt egy lopakodó atom-tengeralattjárót, azzal még célba is kell érni. A szovjetek pedig a végletekig feszítik a húrt az amerikaiakkal, miközben egyre jobban zárul be a csapda a Vörös Október körül. Minden egyes lépés értelmét és a mögötte húzódó lehetséges veszélyeket, melyek esetleg egy konfliktus kirobbanását, vagy a III. világháború eljövetelét eredményezheti, Jack Ryan nézőpontjából ismerhetjük meg. Ryan, annak ellenére, hogy a CIA-nál csak tanácsadó/elemző szerepet tölt be, valahogy mindig ott van az események középpontjában. Egy igazi szuperhős, aki kávén és kenyéren elél pár hétig, és alvásra is alig van szüksége, miközben majd lecsukódik a szeme. De a feszes történetvezetéshez éppen egy ilyen “hétköznapi” karakterre van szükség, akivel az olvasó azonosulni tud.

A bő lére eresztésnek az oka pedig abban áll, hogy Tom Clancy nem száraz leírásokban tárja az olvasó elé a szükséges technikai ismereteket, hanem párbeszédek formájában. Teszi mindezt úgy, hogy a befogadó személy éppen azokat a kérdéseket teszi fel beszélgetőpartnerének, melyeket nagy valószínűséggel mi is feltennénk. Igen, ez egy kicsit irányított beszélgetés, de egy-egy magánjellegűnek szánt téma közbeni felvetésével nem érezzük annyira, hogy az orrunknál fogva vagyunk vezetne. Probléma csak akkor adódik ennél a formánál, amikor az író olyan személyt választ a befogadó szerepére, akinek tudnia kellene ezeket a dolgokat. Ilyenkor kicsit hitelét veszti az egész. Hogy példával is szolgáljak, én akkor vettem ezt először észre, amikor éppen Ryannek magyarázták el a kavitáció mibenlétét és hatásait. Mármost, egy olyan történész, aki éppen a haditengerészet egyik kiemelkedő személyiségérő ír regényt, annak illik tudni azt, hogy mi is az a kavitáció, és milyen negatív hatásai vannak a hajózásban. Aki pedig ezeket nem tudja, az ne írjon hajós történeteket…

Most jöhetne a kérdés, hogy ha ennyi bajom van a regénnyel, akkor miért adtam rá 5 pontot. Nos, a helyén kell kezelni a dolgokat. A regény 1984-ben jelent meg először, amikor még javában dúlt a hidegháború. Mindkét fél a saját világában élt és a másik félről csak a propaganda által sulykolt sztereotípiákban tudtak gondolkodni. Marko Ramiusz háttér-története is egy kicsit eltúlzott, bár a tragédia ami a végső lépés megtételére ösztönözte, nagyon is hihető. A nyugat és a kelet között csak annyi volt a különbség, hogy még a szovjet rezsimben kapcsolatok útján sok mindent el lehetett intézni, addig a nyugati világban a pénz jelentette (jelenti) ezt az utat. Szóval, én el tudnék képzelni egy olyan szituációt is, amikor egy amerikai tengerészkapitány fogja az új fejlesztést és távozik vele a szovjetekhez, aki csalódott a kapitalista berendezkedésbe és szembesül azzal, hogy aki rendelkezik elég pénzzel, az a törvény felett áll.

Ami miatt mégis megkapta tőlem az 5 pontot a kötet, az a gyermekbetegségek ellensúlyozandó izgalom miatt van. Amikor már azt hittem, hogy véget ért a történet, és már csak a levezetés van hátra, akkor szembesültem vele, hogy eddig csak négyes fokozaton haladtunk, és az utolsó 80 oldalon kapcsoltunk maximális, ötödik sebességbe. Tövig lett nyomva a gázpedál, és a vérnyomás is jócskán megugrott ezen a részen. Annak ellenére, hogy láttam a filmet, sikerült behúznia, és le sem tudtam addig tenni a könyvet még a végére nem értem. Levezetésnek pedig kapunk egy jó adag propagandát, csak hogy megerősítsék bennünk a sztereotípiákat.

Ahogy már említettem, a könyv alapján film is készült 1990-ben, Sean Connery és Alec Baldwin főszereplésével, mely 3 Oscar és 3 BAFTA jelölést is kapott. Bár egyetlen Oscar szobrot sem sikerült neki bezsebelnie, a legjobb férfi főszereplőnek járó BAFTA díjat Sean Connery kapta. De mint tudjuk, nem a díjak mennyisége határozza meg a film milyenségét, hanem a néző értékelése megtekintést követően.

Aki ódzkodna a regény elolvasásától, mert kicsit vastagnak találja (más kifogása úgysem lehet 😉 ), az nyugodtan kezdje a filmmel. Ha tetszik neki a feldolgozás, akkor szinte borítékolható, hogy a könyvet is el fogja olvasni, ugyanis mint tudjuk, a betűk által felépített világ sokkal több részletet rejt, mint a képekből és hangokból felépített.

Tom Clancytől most olvastam először, de mivel sikerül kizökkentenie a megszokott olvasmányaim világából, és fenn tudta tartani folyamatosan az érdeklődésemet a történet iránt, sőt, a végére már szinte rágtam a körmöm, úgy izgultam, így azt terveztem, hogy lassan (pár havonta, félévente) a Jack Ryan / John Clark sorozat többi kötetét is sorra veszem. Elsőbbséget élveznek azok a kötetek, melyeket meg is filmesítettek.

A kötetet köszönöm a Partvonal Kiadónak.

Csak ajánlani tudom!

ISBN:978 615 5783 44 9
Partvonal Kiadó, 2019
Fordította: Barkóczi András
Terjedelem: 630 oldal
Bolti ár: 4490,- Ft

A kötet megvásárolható közvetlenül a kiadói csoporttól is, IDE kattintva.

(Összes olvasás: 55 . Ma 1 ember volt rá kíváncsi)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*