Pachmann Péter: Misu háborúja

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Pachmann Péter: Misu háborúja
Pachmann Péter: Misu háborúja

A háborúk eldőlnek, de ahhoz kemény harcokat kell vívni. A tét ebben a történetben nem más, mint Misu élete, aki halálos beteg és csak egy csoda mentheti meg. A csodákért pedig kik tudnak a legjobban harcolni, ha nem az édesanyák, akik akár saját életük árán is megpróbálják megvédeni, megmenteni a gyermeküket. Egy furcsa történet családról, háborúról, megaláztatásról, szégyenről, vagyis magáról az életről.

Misu már a fogantatása pillanatában kihívás elé állította édesanyját, és ezek nem szűntek meg a világrajövetelét követően sem. De mit is tehet egy anya, ha gyermekére nézve saját megaláztatását és szégyenét látja? Vagy eldobja magától, vagy pedig megpróbálja szeretni, bármilyen nehéz is az. Misu anyja ez utóbbit választotta, és idővel a jéggé fagyott szív felengedett és felforrósodott, csak azért, hogy pár év múltán megszakadhasson.

Ez a regény szerintem megosztó lesz az olvasók körében. Nem a témáját illetően, hiszen az önzetlen szeretet mindenkit megérint, akárcsak az indokolatlan erőszak és bűnös szenvedély. Számomra a gondot az író stílusa jelentette, ami felett még most sem tudok napirendre térni. A történetvezetése szaggatott, ami következik abból, hogy oda-vissza ugrál az időbe. Ezzel még nem is lenne semmi baj, hiszen ahogy haladunk előre az olvasással, egyre több mindenre fény derül és lassan kitisztul a kép. Pontosabban csak kitisztulna, ha a háttértörténet ki lenne dolgozva. Helyette kapunk egy hét éves intervallumot, aminek az elejét és a végét megismerjük. Feltételezhető, hogy a középső tartományban nem történt semmi olyan, ami az események jobb megértéséhez szüksége lenne az olvasónak. De nekem hiányzott az eredettörténet!

Pachmann Péter egy zárt rendszerrel kísérletezett, ami sok helyen jól működhet, hiszen nincs minden esetben szükség családregényre, hogy az adott szituációt fel tudjuk dolgozni. Mint ahogy korábban is írtam, a fő szál érthető, akárcsak a motivációk. Viszont azzal, hogy a délszláv háború idejére teszi a cselekményt, ráadásul az egyik legvéresebb helyszínek egyikére, felmerül pár kérdés. Misu honnan származik? Az édesanyja járt már a Drina völgyébe, sőt gyerekkorában hosszabb ideig is ott tartózkodott. Felvetődik bennem a kérdés, hogy akkor hol is élt a család a nagy utazás előtti hat évben. Nekem úgy jött le, hogy Boszniában, vagy esetleg Horvátország keleti részén. De akkor hogyan lehetséges az, hogy az édesanya nem értette a zubbonyosok beszédét? Ez az ellentmondás végigkísért a regényen és csak úgy tudtam feloldani, ha azt feltételeztem, hogy Misu Magyarországon született. Úgy érzem, hogy a szereplők háttértörténete nem lett kidolgozva. Pedig a megértést segítette volna, ha legalább tájegységre be lehet lőni, hogy honnan indult minden. Mert így a kérdéseimre adott válaszaim csak újabb ellentmondásokat és kérdéseket vetnek fel.

A történet idején még gyerek voltam, pontosabban pubertás, tehát felfogtam valamennyit abból, hogy mi történik Jugoszláviában, abban az országban melyben születtem és láttam darabokra hullani. Az információk szűrve jutottak el hozzánk, hiszen a miloševići propagandagépezet szinte tökéletesen végezte a munkáját. De azt nem tudom elképzelni, hogy bármelyik állam vagy szervezet megengedte volna, hogy az önkéntes ápolók a gyerekeiket is magukkal vigyék a haláltáborokba. Talán a hadban álló feleknél még előfordultatott volna, de ennek is elenyésző az esélye. Szóval, hogyan is került Misu az anyja mellé ezen a veszélyes úton?

Lehet, hogy én vagyok túl földhözragadt, és sokkal elvontabban kellene kezelnem a leírtakat. Való igaz, hogy az anyai szeretet és önfeláldozás extrém megnyilvánulásával találkozhatunk a regény lapjain, mégis elhisszük, hogy képes erre egy anya. Pontosabban, tudjuk, hiszen a mi édesanyánk is megtenne értünk mindent. Ha ennek tükrében közelítem meg a könyvet, akkor elismerem, hogy ez egy óda az édesanyákról, aminek sikerült megragadnia az érzést és a pillanatot. Nézhetem úgy is, mint egy kísérleti regényt, ami teljesen más megközelítésben próbálja ábrázolni az önfeláldozást. Betalál, ez nem is kétséges. Akkor viszont tényleg ragaszkodni kellett volna a zárt rendszerhez és nem beengedni olyan információkat, melyek kérdéseket szülnek.

Az epilógus alapján Pachmann Péter egy igaz történetet dolgozott fel és tárt az olvasók elé. A névtelenség megőrzése érdekében azonban úgy érzem, hogy az író átesett a ló túloldalára. Nem nevezi nevén a szereplőit, csak Misut, Ábrahámot és a papot (ha kihagytam valakit, akkor az jöhet hozzászólásba). A helyszíneknek sincsenek névvel megjelölve, mindössze annyit tudunk meg, hogy közelebb vagy távolabb vannak a Drinától. Azt sem tudjuk meg, hogy a köpenyesek azok szerb vagy horvát katonák voltak-e. Egyáltalán katonák voltak vagy a fosztogató szabadcsapatok tagjai? Persze, az áldozatok beazonosíthatók, hiszen azok muszlimok, azaz bosnyákok. Azonban ezen névtelenség tükrében nem misztikus lesz a történet, hanem inkább hiányos.

A kegyetlenségek leírása hiteles. Mindegyik háborúban vannak túlkapások, de az olyanokban ahol a vallás is szerephez jut, ezek megtöbbszöröződnek és olyan kegyetlenségekre késztetik a szemben álló feleket, amit emberi ésszel felfogni sem mindig lehet. Főleg, ha ehhez még hozzájárul az állami propagandagépezet is, mely az ellenfelet nem tekinti embernek, csak állatnak, mely mocskos és az életet sem érdemli meg. Ha nincsenek fékek, akkor elszabadul a pokol.

No meg persze a híres-nevezetes kék-sapkások. Ők szerették volna betölteni a békefenntartók szerepét, csak éppenséggel nem volt engedélyük tüzelni. Talán az egyik legnagyobb beégése volt az ENSZ-nek a délszláv háború, ahol a kék-sapkások szeme előtt követték el az emberiség elleni bűntetteket, ők pedig csak álltak és nézték. Ha közbe próbáltak lépni, akkor örülhettek, ha csak egy kiadós veréssel megúszták, és nem végezték ki őket is. Na, meg persze pajzsnak is jók voltak, hiszen nem egy alkalommal túszként tartották őket, hogy megakadályozzák a táboruk elleni bombázásokat. Szép kis békefenntartók.

Kettős érzések kavarognak bennem a regénnyel kapcsolatban. Egyrészt, maga a téma, az anyai önfeláldozás nagyon megérintett, és a bemutatása is rendkívül jól sikerült. Hiteles volt a muszlim nőkkel és foglyokkal szembeni kegyetlenségek és megaláztatások leírása is. Egyszer sem jutott eszembe, hogy költői túlzásokkal élt volna az író (sajnos 🙁 ). Pedig milyen jó lenne, ha az ilyesmik csak a regény lapjain lennének jelen és nem a valóságban!

Másrészt viszont haragszom Pachmann Péterre, mert olyan érzésem van, mintha egy félkész regényt adott volna a kezembe. Pár szálat tökéletesen kidolgozott, még párat elhanyagolt. Talán azzal tudnám legjobban szemléltetni, mintha egy olyan színházi előadáson lennénk, ahol hiányzik a díszlet, pedig fontos eleme lenne a színdarabnak, és néha egyszer csak megjelenne a színen egy szereplő, aki eddig nem volt sehol, majd eltűnik egy másik pillanatban, mintha ott sem lett volna.

Egy valamiben azonban biztos vagyok: aki elolvassa a regényt, azt megérinti Misu édesanyjának hősies helytállása és önfeláldozó magatartása. Sőt, a könyv becsukását követően az első dolga lesz odamenni az édesanyjához és megölelni, vagy ha nincs a közelben akkor felhívni, hogy elmondhassa neki, mennyire szereti és megköszönje, hogy felnevelte. És tegyük meg ezt minden nap, szívből, őszintén!

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak.

Ezt érdemes volt fellapozni

ISBN: 978 963 293 698 7
Athenaeum Kiadó, 2017
Terjedelem: 206 oldal
Bolti ár: 3499,- Ft

A kötet megvásárolható közvetlenül a kiadói csoporttól is, IDE kattintva.

Mások pedig így látják:
Lap lap után

One Reply to “Pachmann Péter: Misu háborúja”

  1. Teljesen magával ragadt a könyv, lélekemelő érzésekkel lettem sokkal gazdagabb. Most értettem meg, hogy az igazán nagy harcok nem a háborúban zajlanak, hanem mélyen legbelül, a lelkünk legmélyén.
    Kétségtelen, hogy az anyai szeretet kritikátlan, önzetlen és önfeláldozó, mindent megbocsát a hisztizést, a könnyeket, a közömbösséget, a hálátlanságot de még a kegyetlenséget is. Csak az anyai szeretet képes arra, hogy a leggonoszabb cselekedetet is olyasmivé változtassa, ami nem az ő hibája.
    A lélek nagy drámája született meg!!!
    Köszönöm Péter, hatalmasat alkottál! Szívből gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*