Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja

A tartalom nem elérhető.
A sütik használatát az "Elfogadás" gombra kattintva lehet jóváhagyni.
Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja
Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja

Nemrégen volt olvasható az oldalamon Az időutazás napja kritikám, amiben reményemet fejeztem ki, hogy a folytatás is legalább ennyire jó lesz. Sajnos csalódnom kellett és értetlenül állok Brandon Hackett (Markovics Botond) jelen regénye előtt.

A történet pár évvel az előző rész után folytatódik, amikor a fiatal Rebeca és Bálint már a húszas éveikhez közelednek. Idősebb Bálint és a fiatalabb énje a Rejtekhelyen próbálják megoldani az időfolyam összeomlásának problémáját. Rebeca pedig magányosan éli életét és egyre jobban vágyódik arra, hogy felkutassa édesapját. Terveket sző, hogy meglépjen a Rejtekhelyről és az időglobinok segítségével visszamenjen az időutazás napja elé, hogy felkeresse édesapját. A tervébe azonban hiba csúszik és az Antarktiszon elkapják a Haugenisták, akiknek ennek köszönhetően sikerül megszerezniük az időglobinokat. Ennek a technológiának köszönhetően nyitva áll a Haugenisták előtt a múlt, egészen az idegenek időutazásának napjáig. Ezzel pedig kezdetét veszi a harc a múltért és az időfolyam uralmáért. Az összeomlás pedig megállíthatatlanul egyre jobban közeledik.

A regény izgalmasan indul és egészen a Fehér-univerzumba történő átlépésig egy igazi akciódús sci-fi történetet kapunk. Megismerhetjük Bálint szüleinek, idősebb Bálintnak valamint Bálintnak és Rebecának a történetét a Rejtekhelyen. Valamint a magányos lány érzéseit, aki a családja nélkül kénytelen felnőni egy zárt rendszerben, ahol vele nem nagyon foglalkoznak és nem is tudja, hogy mit keres ott valójában. Az időfolyamba való szökése érthető érzelmi reakció, a családja, pontosabban az édesapja felkutatása utáni vágy.

A történet most is több nézőpont alapján van elmesélve, mégis úgy érezzük, hogy jelen kötet középpontjában Rebeca áll, aki akaratán kívül kiszolgáltatta az időglobin technológiát és próbálja helyrehozni ezt a hibát. Időközben pedig feltárul előtte a régi Rebeca múltja, amit nem tud lerázni magáról és teljes súlyával rátelepszik.

A Fehér-univerzumba történő menekülést követően az egész történet átmegy egy fantasy világba, ahol a sci-finek már nincs sok keresnivalója. Egyre hosszabbak a leírások, amelyek untattak, mert nem vitték előrébb a történetet és olyan érzésem volt, mintha csak töltelék szöveg lenne. Az biztos, hogy az idegenek (Maxwell-démonok) és technológiájuk megjelenítése eltér az eddig megszokott ábrázolásmódtól, azonban mégis felületesnek éreztem a leírást. Szinte semmi információtartalom nem volt ezekben a fejezetekben, csak a végeláthatatlan leírások, amik leginkább egy lázálomra hasonlítanak.

A másik dolog, ami kiverte a biztosítékot, az Octavia Haugen és a királyi többese, ami nemcsak idegesítő volt, de úgy éreztem, hogy semmit nem adott hozzá a történethez. Octaviát és cselekedeteit másképpen is lehetett volna ábrázolni és akkor talán nem lett volna ennyire idegesítő a személyisége. Értem én, hogy szükség van egy “gonoszra”, de van különbség a “gonosz” és egy hisztis picsa között. Néha már kedvem se volt folytatni az olvasást, ha tudtam, hogy Octavia és Rebeca párharcával folytatódik. Nem tudott megfogni a kettejük kapcsolata sem és nem is érdekelt a királyi többes. Egyszerűen csak küszködtem, hogy túl legyek ezeken a fejezeteken.

Azért, hogy egy kis pozitívumot is kiemeljek, nagyon tetszett Brandon Hackett múltból kiemelős elképzelése. Azaz, hogy a nagy tudósokat kiemelték az időfolyamból és a Haugen-dimenzióban foglalkoztatták őket. Persze ezzel találkoztunk már az előző részben is, de akkor a jövő tudósairól volt szó, itt pedig a múlt nagy koponyáiról. Bár nem rangsorolta őket, azért éreztette, hogy a magyar származású tudósoknak is helyük van egy ilyen projektben.

Az időutazás tegnapjában szinte semmilyen tudományos elmélettel nem találkozunk, ami az előző kötetben már ne lett volna megemlítve. Így a sci-fi kategória számomra kicsit erős. Inkább nevezném fantasynek, amibe keveredik egy kis tudomány is. Főleg igaz ez akkor, ha a történet végére gondolunk. Olyan érzésem támadt, mintha Hackett nem tudott volna mit kezdeni az egésszel és az első gondolatot ami az eszébe jutott leírta volna.

Az egész kötetből az sugárzott, mintha nem lenne kidolgozva. Az elején tele volt szóismétléssel, a történetvezetés pedig mintha nem lett volna átgondolt. Az egész egy ad hoc összeállításra hasonlít, ami úgy lett összeollózva. Mintha nem lett volna elég idő a regény lektorálására, átnézésére, vagy éppen Hackettet nem érdekelte a folytatás. Lehet, hogy fejben már egy másik történeten dolgozott, ezt pedig csak le akarta tudni.

Az első kötet után, nagyon vártam a folytatást. Nem kritikus szemmel kezdtem el olvasni. Azt vártam, hogy szórakoztasson és olyan elméletekkel lepjen meg, amik újak, újítóak a zsánerirodalomban. Azonban ez nem jött be.

Nagyon sok jó kritikát olvastam a könyvről. Többen is dicsérték, olyanok akiknek a véleményére adok. Próbáltam más nézőpontból áttekinteni a történetet, az egész kötetet, de nem sikerült. Rá kellett jönnöm, hogy annak ellenére, hogy sokakkal hasonlóan fogadtuk az első részt, a folytatást már nem sikerült. Lehet, hogy bennem van a hiba, de akkor is úgy érzem, hogy ez az alma nagyon messze esett a fájától és inkább hasonlít körtére.

Egyszer olvasható

ISBN: 978 615 5522 12 3
Agave Könyvek, 2015
Terjedelem: 346 oldal
Bolti ár: 3180,- Ft

A kötet megvásárolható közvetlenül a kiadótól is, IDE kattintva.

Mások pedig így látják:
moszat blog
Szubjektív Kultnapló
acélpatkány

(Összes olvasás: 204 . Ma 1 ember volt rá kíváncsi)

2 Replies to “Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja”

  1. Érdekes, mintha pont fordítva látnánk az egészet. Nekem pont onnantól lett izgalmas, ahonnan te gyengébbnek értékelted, az meg kifejezetten érdekelni kezdett egy idő után, hog ymire fel a királyi többes – ennek a végső kifejtése pedig (a Maxwell-démonokkal folytatott párbeszédre gondolok) szerintem a regény egyik legjobb pontja.

    Szóval érdekes, na.

    • Olvastam a te véleményedet is a könyvről, és valóban pont ellentétesen ítéljük meg a regényt. Sokan ugyan azt hozzák fel érvként, amit itt, illetve a mandiner.sci-fi-n is leírtál.
      Mielőtt megírtam a bejegyzést, sokat gondolkodtam, hogy miért nem tetszett, ha olyan sok hasonszőrű olvasónak meg igen. Nem jöttem rá, hogy rám miért hat másképpen.
      A Maxwell-démonokkal folytatott párbeszéd valóban jó volt, de szerintem kevésbé idegesítően is el lehetett volna érni ugyan ezt a hatást.
      Valóban érdekes, hogy más-más emberek hogyan élik meg ugyan azt a történetet, akiknek az érdeklődési kőre azért aránylag hasonló a sci-fi háza táján.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*