“A világ nagyvárosai fölött hatalmas űrhajók jelennek meg, és ezzel új korszak veszi kezdetét az emberiség számára. A mind társadalmi, mind technikai szempontból magasabbrendű idegenek békét és jólétet ígérnek a földlakóknak, ám bizonyos korlátokat is szabnak a fejlődésnek. Jóindulatuk és segítőkészségük azonban talán csak álca, máskülönben miért kerülnék a személyes kapcsolatot az emberekkel? Vajon milyen súlyos titkot rejtegetnek?”
Már a fülszöveg felkeltette az érdeklődésemet, és kíváncsi lettem, hogy mi az a titok. És ahogy elkezdtem olvasni, egyre jobban magával ragadott. Tudtam, hogy addig nem alhatok nyugodtan, még fényt nem derítek eme rejtélyre.
Clarkenak sikerül egy igazán izgalmas utópiát vagy dísztópiát (mindenki döntse el maga) megálmodnia és papírra vetnie. Én inkább az utóbbi mellet tenném le a voksom, de ez csak nézőpont kérdése.
Maga a regény három, egymástól jól elkülönülő részre van osztva. Az első, az idegenek megérkezésétől számítva kb. 50 évet ölel fel. A Főkormányzók (ahogy az emberek nevezték az idegeneket) megérkezvén a Földre (pontosabban a légtérbe), átveszik az emberektől az uralmat. Nem mutatkoznak személyesen, és közvetetten tartják fenn a kapcsolatot az emberiséggel. A független államok eltűnnek, és egy egységes világállam fejlődik ki lassan. Megszűnnek a háborúk, az éhezés, a nélkülözés és a gürcölés is. Kezd kialakulni egy olyan utópisztikus világ, amire mindig is vágyott az ember. Csak egy dolog hiányzik, a szabadság.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Mivel a Főkormányzók nem mutatkoznak az emberek előtt, így kezd kialakulni egy ellenállási mozgalom, mely kíváncsi arra, hogy ki vagy mi tölti be az uralkodó szerepét az emberiség felett. Titokban az ellenállás terveket sző a Főkormányzók leleplezésére. Viszont az egyik sikertelen akciójuk után, Karellen (a Főkormányzók egyik képviselője) ígéretet tesz arra, hogy 50 év elteltével megmutatkoznak az emberiség előtt teljes valójukban, ezzel törve meg az ellenállás lendületét.
A második rész a békés, boldog évtizedeket öleli fel. Az embereknek nem kell dolgozniuk, hiszen szinte mindent megkapnak, amire vágynak. Hogy ne unatkozzanak, mindenki azzal foglalkozik, amiben kedvét leli.
Cselekményleírás vége.
Clarke egyszer már egy másik regényében is felvetette a kérdést, hogy mi lesz az emberrel, ha már nincs miért küzdenie, kutatnia? Ha egyszer egy fejlettebb civilizáció látogat a földre. “A kellőképpen fejlett technika megkülönbözhetetlen a varázslattól”-vallja Clarke, és igaza van. És vajon az emberiség magához tud-e térni a technikai sokktól, vagy inkább belesüllyed a kényelembe, a semmittevésbe? És mi lesz a művészettel? Az is követi a tudományokat? Minden alkotás a múlt emléke marad?
Eddig a pontig a regény izgalmas, és elgondolkodtató. Szinte le sem bírtam tenni a könyvet, mert éreztem, már nem vagyok messze a titok leleplezésétől. És igazam is lett, csak nem éppen úgy ahogy gondoltam. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem is sci-fi-t olvasok, hanem fantasyt. Annyira átalakult a kép, hogy nem tértem magamhoz. Lesújtott ez a váltás. Clarke ezen fantáziájának egy másik kivetülésével már találkoztam a 2001-Űrodisszeiaban.
Jelen kiadás első fejezete ki lett cserélve, ugyanis az eredeti bevezetés felett már eljárt az idő és aktualitását vesztette. (A kiadás függelékében megtalálható az eredeti első fejezet is). Kövezzenek meg, de inkább az utolsó részt kellett volna átírni 🙂 Sajnálom, de hatalmas csalódás volt számomra a befejezés. Az első két rész után, egy elgondolkodtató, megdöbbentő befejezést vártam, nem pedig egy olyat, ami stílusában, hangulatában teljesen eltér.
ISBN: 978 963 9866 07 2
Metropolis Media Group Kft., 2008
Terjedelem: 233 oldal
Bolti ár: 2370,- Ft
Én tudom, melyik részeknél vesztetted el a sci-fi érzést a 2001-ben és a Gyermekkor végében. Számomra viszont épp ott kezdődik az igazi clarki hamisíthatatlan sci-fiség! A csillagkapunál (2001) illetve a szellemi intergalaktikus utazásnál (Gyermekkor vége).
A 2001-ben nem a csillagkapunál, hanem a “csillaggyermek” résznél veszett el a sci-fi érzés. És ez köszön vissza a Gyermekkor végénél is. Lehet, hogy csak azért mert nem hiszem, hogy a tudat – minden anyagi létezés nélkül – a végső és legtökéletesebb állapot. (Tudatos, szabad lélek?)
Ami ebbe a véleményemben megerősít, az Asimov egyik írása. (A szem nem csak látásra való – Galaktika [263. szám])